Úgy tűnik, hogy a magunk mögött hagyott társadalmi berendezkedés egyik legmakacsabb, máig tartó kísérőjelensége a parlagfű. Kiirthatatlan. Pollenje kormányról kormányra száll, a parlagfű makacsul és háborítatlanul virít minden rezsim alatt.
Tudjuk, hogy a látszólag pofonegyszerű feladatokba törik bele leginkább az ember bicskája, de azt hittük, össztársadalmi szinten ez máshogy megy. Ha a gyomnövénytől való megszabadulás nemzeti üggyé magasztosul, irtására mozgalmak, alapítványok, parlamenti törvények születnek, sőt akár adónk egy százalékát is felajánlhatjuk a nemes célra, a parlagfű behúzza fülét-farkát, és soha többé nem tüsszögünk miatta.
A botanikán túllépve azonban elérkezünk a politikatörténet peremére, s azonnal találkozhatunk a szokásos rizsával, miszerint a szocialista kormányok, hiába a többpárti konszenzus, sokáig szabotálták a végrehajtást, de jött a Fidesz által vezetett koalíció, s hipp-hopp megszervezte a hasznavehetetlen növény elleni totális harcot. Maga Selmeczi Gabriella jelentette be, hogy a parlagfű-mentesítési program számíthat a közmunkásokra, ahol szükséges, erdőtelepítésre, a belterületeken pedig olyan pályázatok kiírására, amelyek a zöld felületet növelik. Megfelelő hatáskörrel rendelkező egyszemélyi felelőst és 9 milliárd forintos költségvetési támogatást kell biztosítania a munkálatokhoz. Nem volna Fidesz a Fidesz, ha ezt követően nem indított volna el piárkampányt: 2011-ben maga Áder János állt a közadakozás élére.
