Itthon mostanában e politikacsinálási tankönyvi minta nem leegyszerűsített alap-, hanem nehezített, továbbterhelt formában áll össze. Ugyane „bevezetés a gyakorlati politikába” segédletek azt is előadják, hogy a politikai küzdelem a legelső menetben a napirendért, az agendáért folyik. Más szóval, először tisztáznunk kell, milyen ügyek mentén vívjuk meg a politikai csatákat. Ha sikerült azokat a témákat választani, amihez jobban értek, nekifutásból könnyebb a dolgom.
Ezért már az elején is jobb rajthelyzetbe kell(ene) magam navigálni. Ez az agenda a vita lényege. A feleknek történeti mintákból, támogatóik érzékenységéből vagy vezetőik érdeklődéséből következően persze mások az agendáik. Ha arról kell beszélnünk, amit az ellenfél kitalál, az ösvény az első lépéstől meredekebb.
E négyéves politikai ciklus elejére Orbánnak sikerült szinte teljes egészében megszerezni, ellenőrzése alá vonni a politikai napirendet. Ő maga az agenda. Arról, akkor és olyan formában folyik a politizálás, ahogy az az ő napirendjéből következik. Hiába lennének a másik oldalnak saját témái, azokat, ha nem varrja hozzá Orbánhoz, elő sem tudja vezetni. Így Orbán imidzsét, sőt talán kultuszát is együtt építik.
Az ellenzéknek saját arca felépítéséhez (a régi a felismerhetetlenségig deformálódott) most láthatóan két pályaszakaszon kellene valahogy átjutnia. Egyik sem egyszerű. Az elsőben le kellene magáról hántania sok felesleges kommentárt Orbán részreakcióira. Azután fel kellene mutatnia a saját ügyeit, érzékenységét, programpontjait. Vagyis a saját „napirendjét”, tárgyalási pontjait.
Tudom, hogy hallgatni vagy halkan megszólalni roppant nehéz, a magyar politikus számára majdnem lehetetlen. De sok ponton az ellenzéknek nincs igazi ellenérve, szakértelme, sőt egyszerűen igazi szakértője sem. Másokban persze igen. Vannak témák, amelyekben törzsközönsége feltétlenül megszólalást vár.Más ügyek iránt nem is érdeklődik.
A Fidesznek van, mondjuk, havi száz olyan akciója, amelyben Orbán és a most mellette éppen leginkább sztárolt politikus is így vagy úgy megszólal. Ebből húszhoz az ellenzéki oldalnak van komoly, hiteles szakértője, és a téma közönségét is érdekli. További 10-15-höz talán nincs ilyen megszólalója, de kiszivárogtak adatok, történetek a kormányoldalon, amelyekkel érdemes kereskedni. Biztosan van 15 olyan első vonalbeli politikusa, aki havonta valamilyen fontos ügy kapcsán szeretné az arcát látni a médiában.
Így a sztorik és a megszólalási vágyak részben átfedik egymást. De alig lehet 35-40 eseményről igazán szó. A többi hatvanat el kellene felejteni. Ez a hatvan teszi jó ideje a sorozatos ellenzéki megszólalásokat fogyaszthatatlanná, habossá, egészükben, politikai produkcióként a nagyérdemű számára élvezhetetlenné. Persze nem abszolút számokról, inkább változó arányokról, sorrendekről, súlypontokról, nagyságrendekről van szó. De hallgatni gyakran akkor is arany.
Értem a nehézségeket. A fontos témák kiválasztásánál a pártelitek meg az ellenzéki médiaértelmiség jókat vitatkozhat. Ezek mellett az ellenzékhez lazán kötődő csoportok is jelzik, ha érdekeik komolyan sérülnek, és ezért meg kell szólalni. Fontos kiszivárogtatott információval jelentkezhetnek a túlsó oldal belső vitáiban alulmaradók, akik most bosszúból hajlandók egy kicsit errefele is „mesélni”. Az ügyek sorrendje természetesen nem állandó, de azokat túl gyakran változtatni ügyetlenség.
Gyakorlatból tudjuk, hogy néhány hét biztosan kell ahhoz, hogy eljuttassunk valamit a közvéleményhez. Hogy azután az hívószóvá, identifikációs történetté váljon, hónapok is eltelhetnek. Tehát, ha ennél rövidebb idő alatt változnak az ellenzéki kritika hordozótörténetei, félő, hogy szétporlik az egész. Elvész az alapüzenet. Ráadásul fenti becsléseink is túl sok sztorival számolnak. Ha minden kis párt minden nagyobb témában minden időszakban meg akar szólalni (márpedig ez ma minimumprogramnak tűnik), a közvéleményt tematikusan túlterhelték. S az ilyen üzenettömeg értelmezhetetlen.
Természetesen az igazi nagy témák hangszereltségükben, illataikkal, hangerejükkel nagymértékben az aktuális politikai elitből nőnek ki. A közvélemény-kutató, a szociológus, a tanácsadó legfeljebb tematikus blokkokat jelezhet. Saját élő ügyeket, sikeres csatateret abból a valamirevaló politikusnak kell csinálnia. Biztosabban lehet veszélyzónákat, elkerülendő témákat jelezni. Ezek sora szétfeszítené e rövid szöveget. De a dilemmákat két, egymásra nem is hasonlító témával azért jelezném.
Az egyikről politikailag „jövedelmezőbb” hallgatni, mint beszélni. A másikról valószínűleg mindenképpen kell beszélni, de nem a jelenlegi módon, nyelven. Amióta Orbán nem ellenséges Moszkvával, sőt, a gazdasági-politikai önzés logikáját követve megpróbál velük még kereskedni is, a magyar ellenzék zavarba jött. Hiszen Orbán kezdetben, még a 90-es években egy kis ruszkizással csinált magának nevet, s később, amikor megszállta a jobboldali teret, közvetve és közvetlenül élt a magyar jobboldal nemcsak szovjet-, hanem oroszellenes retorikai utalásrendszerével, a keleti keresztény védőbástya retorikájával.
Európa e keleti felén kiterjedt ellentétes irányú személyes kapcsolatokkal, az érzékenység valamilyen csápjaival, kulturális rokonszenvekkel – ezer okból – tulajdonképpen csak a magyar baloldal rendelkezett. Múlik persze az idő. E hálók ritkultak, a kötődések fogytak, de azért még léteztek. S most, amikor a maga szája íze szerint Orbán itt fordított, a baloldal meglepődött. Először is, a kormány támogatottsága egyáltalán nem rendült meg.
Pedig a magyar kulturális jobboldal nem tett különbséget az orosz és a szovjet között, és tovariscsozott, Don-kanyari hősöket, hadifogolytáborokat emlegetett kollektív orosz emlékként, ’56-tal riogatott. S a közönség sehogy sem akarja Paksot összekapcsolni Budapest 1944–45-ös ostromával. Érdekes módon ez egyébként, ha jól emlékszem, már a 90-es években is problémát jelentett. A NATO-belépésről népszavazást kellett tartani, s előtte még a közvéleményt valamelyest meg kellett volna dolgozni.
A NATO akkor idekínált ideológiai csomagjának a magja az volt, hogy ők majd megvédenek bennünket az oroszoktól. A lengyelek erre jó vevők voltak. Az oroszokkal ott kétszáz éve lehet ijesztgetni. De nálunk nem. Emlékszem, hogy a hazai előzetes felvételből az derült ki, hogy ha nem is elsöprő, tömeges lelkesedéssel, de a közönség a NATO-t valahogy elfogadta, de az oroszoktól nem félt. Nem gondolta, hogy ők fenyegetnének. Jobban félt akkor attól, hogy valahogy belekeveredünk, még ha a peremen is, a posztjugoszláv háborúkba.
Ezt most alaposabban kellene vizsgálni, de a látható jelek szerint Oroszország messze van, nemcsak földrajzilag, hanem érdekes módon történelmileg is lezárult a kapcsolat. S talán Orbán ezért is működhet most e geopolitikai-kulturális térben olyan szabadon. A baloldal minderre többféleképpen is reagálhatott volna. A politikusok persze óvatosak vagy inkább tanácstalanok voltak, de az ellenzéki sajtó már a paksi döntés idején elkezdett spontánul ruszkizni.
S most az ukrán viták idején még olyasmiket is hallottam/olvastam szakértőktől, hogy mi, ugye, jobb európaiak vagyunk Orbánnál, s most Washingtonban is el kellene magyarázni, hogy mi elszántak lennénk Ukrajnában is, ha ehhez egy kicsit itthon is helyzetbe hoznának bennünket…
Ha ez az oldal is ennyire elvi alapon áll, kíváncsian várom a cigányozó ellenzéki értelmiség megjelenését. Azzal még az oroszozásnál is több szavazót lehetne szerezni. Ha itt most majd az ellenzéki elit mégis hallgatna egy keveset, nagy szolgálatot tenne önmagának is.
Végül a kikerülhetetlen, de rosszul megnevezett ügy. A korrupció. Amely átszövi a nyilvánosságot. A mai nyilvántartásokkal húsz évvel korábban is világosan látszik, hogy háromszor vittem vissza késéssel könyvet a Szabó Ervin könyvtárba, s akkor még súlyosabb visszaélésekről nem beszéltem. Azonban az így generálódó „pettyes” politikai életutakhoz a közvélemény tökéletesen hozzászokott. A dolognak modellként nincs hírértéke, konkrét életútleírásként még talán.
Ja, hogy János is… Persze. De egyébként? A korrupciónak nevezett viselkedéshalmaz banalizálódott. Hallgatni itt biztos lehetetlen. De a beszéd jelen formái teljesen ellenjavalltak.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
