galéria megtekintése

Halált okozó gondatlanság

Az írás a Népszabadság
2015. 04. 13. számában
jelent meg.


Nagy N. Péter
Népszabadság

Ha semmi nem változik, a szociális temetés mellett jövőre bevezethetik a szociális gyógyítást is. Végzetszerűnek tűnik ugyanis, hogy nincs pénz az orvosok, ápolók megtartására, valakinek pedig foglalkoznia kell a betegekkel. A rengeteg (uniós) pénzből felújított, létrehozott kórházak sem maradhatnak kihasználatlanul, hát majd a hozzátartozók adják a személyzetet.

Annyi szakember csak marad, hogy irányítsa őket, az orvosokat pedig esetleg rá lehet venni, hogy az egyre fejlettebb távdiagnosztika segítségével akár Birminghamből is megmondják, mit kell tenni. Ha mégsem ez, van más megoldás? Kellett volna rá számítani, hogy az unió fejlettebb országai elszívják innen (is) a gyógyító embereket. Nem egyszerűen azért, mert sokkal több pénzt tudnak nekik adni.

Ezen az alapon ugyanis kiürülhetne az ország. De az egészségügyben nem keveset kapnak, hanem a megvetéssel egyenértékű összegeket és megalázó munkakörülményeket. Mintha magunk kergetnénk el őket. Nem tudom, mi magyarázhatja, hogy egy kezdő bíró sokkal többet ér az államnak, mint egy fiatal orvos, hogy egy kormányhivatali titánt ne is említsünk. És miként fordulhat elő, hogy még a viszonylag jobban fizetett bíró is alig kap többet a felénél annak, amivel mondjuk Horvátországban vagy Szlovákiában kezdene.

 

Hova teszi a mi államunk a pénzünket? Egy olyan tételt említve, amit jobb esetben nem sajnálna odaadni senki: csak a gyermekek után (főként a jól keresőknek) járó friss adókedvezményekből bőven meg lehetne oldani mindkét problémát, hogy ezúttal ne matolcsyzzunk vagy stadionozzunk. De ha ezek sem elengedhető tételek, ez már szükségképpen azzal jár, hogy itt kell egymás fokozódó megvetésében elsorvadnia betegnek, orvosnak, ha nem tud kitörni a Magyarországnak nevezett csapdából? Hát nem!

Most körülbelül annyi orvos megy el évente, ahány végez. Vagyis a nyugdíjba vonulókkal, elhunytakkal, netán megbetegedőkkel – az egyik legveszélyeztetettebb rétegről beszélünk – apad folyamatosan a gyógyító erő, miközben az emberek egyre tovább élnek, mind többen egészségügyi ellátásra szorulva. Sakk-matt? Amennyiben adottnak vesszük, hogy például a jelenleginél nem lehet több orvost képezni. A frissen végzettek kevesebb mint a fele megy el. Ha kétszer ennyien lennének, kétszer ennyien maradnának is.

Képtelenség? Honnan lenne rá kapacitás? Talán akadna, hiszen mára már megközelítőleg annyi a fizetős külföldi hallgató, mint a magyar. Gyorsan felfutott a számuk, mert szükség van a pénzre. És orvosra nincs? A kedvükért sikerült növelni a rendszer befogadóképességét. Hogy nélkülük éhen halnak az egyetemek? Nem helyettük, mellettük kellenének még hazai hallgatók. Ha a műszaki képzéseket „parancsszóra” fel lehet pörgetni, az orvosiakat miért nem? Hogy miből?

Van, amire akarják... De ha egyszer az unió szabályai és belső szerkezete okozza a válságot, nem logikus lenne erre a célra fordítani az onnan kapható sok ezer euróból annyit, amennyi kell? Nem fog menni? Valóban, előfordul, hogy a mentő nem megy, bár hívják, vagy otthagyja a nem rokonszenves beteget. Ilyenkor tudjuk, mit gondoljunk róluk. Ez sem más helyzet. Néha már szirénáznak, de makacsul nem jönnek.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.