– Azt szeretném megkérdezni, hogy ön szerint vajon miért fullad kudarcba oly sok helyen az ellenzék választási együttműködése? – kérdeztem, mire a vonal túlsó végén az ellenzéki vezetőből nagy sóhajjal fölszakadt a válasz:
– Tudja a tököm.
Az az igazság, hogy nekem elsőre rögtön megtetszett ez az őszinteség. Arra voltam fölkészülve, hogy a szokásos blablát kapom a tárgyalások előrehaladottságáról. Úgyhogy így folytattam:
– De miért nem tudja?
– Hát azért nem tudom, kedves Zsolt, mert ezeket a hülyéket én magasról leszarom!
– Ejha! – füttyentettem, s gyorsan lejegyzeteltem szó szerint a szavait. – Talán érlelődik a szakítás önök között?
– Mit tudom én, hogy mi érlelődik! Én csak azt tudom, hogy a Fidesztől okádok, az ellenzéken meg röhögök. Magának ennyi nem elég? Mit akar?
Kezdtem izgatott lenni, mert már láttam szemem előtt a másnapi lapot, s benne a cikkemet e címmel: Az ellenzék okád és röhög. Nem is rossz cím. De hátha mond még cifrábbakat is az emberem! Reménykedtem benne, hogy az utolsó pillanatban nem gondolja meg magát, s nem csomagolja udvarias formába a nyilatkozatát. Hiszen ha átfogalmazza a mondandóját, éppen a lényeg vész el belőle. Gondoltam, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, megkérdeztem hát:
– Éppen ezért kellene összefognia az ellenzéknek! Hiszen sokan vannak, akik, ahogy ön fogalmazott, okádnak a Fidesztől!
– Nem tudom, hogy mit akar tőlem, Zsolt – válaszolta –, de már nem érdekel a politika. Megcsömörlöttem. Négy éve a Fideszre szavaztam, de idén már el se mentem szavazni, úgy megutáltam, ami itt folyik.
Ezen azért meglepődtem: a Fideszre szavazott?! És még be is vallja? Ebből botrány lesz! S épp a választás előtt. Úgyhogy ezt mondtam neki:
– Nyilván megfontolta, hogy mit nyilatkozik. Ugye tudja, hogy ezek után nekem szakmai kötelességem megírni, hogy ön négy éve a Fideszre voksolt?
–Mér’ akarná maga ezt megírni? – kérdezett vissza.
– Hogyhogy miért? – értetlenkedtem. – Ön nyilatkozta nekem!
– Na és? – kérdezte. – Hát mit számít, hogy ki vagyok én?!
– Hát ön mégis egy ellenzéki vezető, nem?! – szóltam vissza ingerülten, mire a vonal túlsó végén csönd támadt, majd megjött a halk válasz:
– Nem, Zsolt. Én az autószerelő vagyok, akihez reggel elhozta a kocsiját javításra.
– Hát persze, ööö... – mondtam neki frappánsan –, csak azért hívtam, hogy mikor lesz kész.
– Tudja a tököm – válaszolta. – De ha legközelebb fölhív, hagyjuk a hülye rizsát, jó?
– Jó – motyogtam, majd nagyon okos telefonomat bámultam a szokásosnál hosszabban, s meglehetős gyűlölettel.
