Alföldi Róbert esetében láttam először azt a folyamatot, amely lépésről lépésre juttat valakit a rendszer ellenállójának általa egyáltalán nem vágyott szerepébe. A rezsim tisztjei és közkatonái és a hozzájuk szegődő szabadcsapatok módszeresen nyilvánították hadműveleti területté munkahelyét, s ha alkalom nyílt rá, a magánéletét is. Ha méltóságát, szakmai önérzetét meg akarta őrizni, harcolnia kellett. Eleinte kézzel-lábbal tiltakozott, mondván, semmi köze a politikához, az mégis foglyul ejtette. Esze ágában sem volt kormányellenes művésszé válni, de közönsége a végén már ekként ünnepelte.
Sorra hozhatók az ehhez hasonló példák. A legapróbb koccanások fajultak tömegkarambollá, kis konfliktusok totális összecsapássá. Alanyai szinte minden esetben úgy kezdték magányos csatáikat, hogy eszükbe sem jutott azokat politikai ütközetté emelni. Mesterségük becsületéért, saját igazságukért, egy közösség érdekéért álltak egy-egy ügy mellé, abban bíztak, hogy nem kell berendezkedniük hosszú háborúra, közel a kiegyezés.
Felcsút elhunyt juhásza vagy most a néhány gazda, akinek földjét akarják kettészelni az épülő kisvasúttal, úgy válnak a politika vitézeivé, hogy pusztán az őket ért sérelmeket akarják orvosolni. A fekete ruhás ápolónő úgy válik az ellenállás szimbólumává, hogy minden alkalommal elmondja: nem a kormány megbuktatása, hanem az egészségügy felemelése a vágya.
