A héják szemében, az obamai és merkeli galambszárnyú években, az enyhülés és békés újrakezdések korszakában nem történt más, mint a tekintélyelvű államok elpimaszodása, megerősödése és visszaélése a nyugati jó szándékkal. Éppen ideje élni az elrettentés, a bekerítés, a beavatkozás kemény eszközeivel. Van hozzá erőnk és eszközünk. Obama és Merkel éppen azt bizonygatja, hogy már van ahhoz elegendő békés eszköz, hogy ezeket az államokat jobb belátásra késztessük.
A megállapodás az iráni atomügyben a nagyhatalmak és Irán között a galambok és a héják összeütközésének újabb fordulója. A megállapodás Obama nagy sikere, de könnyen lehet, hogy nem ér majd semmit, ha a republikánus többségű kongresszus nem ratifikálja. Obama és Kerry végig azt bizonygatták, hogy a megállapodás a két rossz közül a kevésbé rossz: vagy a felelős nukleáris erejű állam, vagy a vég nélküli háború. Szankciókkal nem lehet Iránt kapitulációra bírni, csak a tárgyalóasztalhoz lehet kényszeríteni, a preventív bombázás után nemcsak újjáépítik a dúsítókat, de bizonyosan elkészítik az atombombát is.
„Ne akard a lehetetlent, de tedd meg a lehetségest!”
– ez az Obama adminisztráció álláspontja iráni, kínai, orosz ügyekben. A héja republikánusok és demokraták viszont nagyon is lehetségesnek tartják Irán és Oroszország teljes megadásra kényszerítését gazdasági, politikai és főként katonai eszközökkel, illetve Kína elriasztását katonai bekerítéssel.
Mindez kétségkívül a bizalomról szól. Obama bízik abban, hogy a reformer Rohani kormánya nem hazudik, és nem kezd agresszív terjeszkedésbe a megállapodás hatására. Továbbá, a reformereket megerősíti a megállapodás és a szankciók feloldása, így képesek lesznek visszatartani az iráni ortodoxokat, héjákat: Irán megszűnik terrort és terroristákat támogató, Amerikaellenes ideológiára építő regionális hegemón szereplő lenni, nem válik a síita–szunnita és a radikális iszlám–izraeli konfliktusok élharcosává Szíriában, Jemenben, Libanonban, Palesztinában és Bahreinben.
Vagy gazdagodó és élhető Irán leszel, vagy mindent kockára tevő, síita dzsihádot vezető vallási mozgalom, netán Nagy Perzsa Birodalom. Akarja-e néped feláldozni magát a világ összes síitájáért? Hisz-e néped Dareiosz és Xerxész birodalmának helyreállításában? És megfordítva: Obama világossá tette, hogy az amerikaiak nem akarnak atomháborút Izraelért. Az alku hasonlít az 1988–90-es Bush–Gorbacsov-alkuhoz: mondj le az agresszív nyomulásról, a világkommunizmusról, a külső birodalom néhány államáról, cserébe a gazdasági válságod kezeléséért, a „szovjet nép” gazdagodásáért!
 |
| Táncosok Putyin, Netanjahu, Obama, Merkel és Khamenei maszkjaival purim ünnepén, 2014. március 16-án Tel-Avivban |
Ehhez a feleknek nemcsak kölcsönösen meg kellett bízniuk egymásban, hanem ahogy az irániak mondják: „Obama megadta Iránnak a kellő tiszteletet”. Igen, Obama „történelmi hibának” nevezte a CIA puccsát a Moszadegh-kormány ellen, és Khamenei ajatollahnak küldött újévi üdvözletében a „nagy perzsa civilizációról” beszélt. Az már csak a történelem fintora, hogy az iráni kormányban van az amerikaiénál is több olyan miniszter, aki a doktorátusát Amerikában szerezte, kezdve Javad Zariffal, aki Denverben lett a nemzetközi jog doktora, folytatva a nukleáris programért felelős Salehivel, aki az MIT-n szerzett fokozatot.
Merkel és Hollande ugyancsak alkut ajánlott Putyinnak Minszkben. Ha te békén maradsz a Krímben, illetve Donyeckben és Luhanszkban, mi nem fogunk fegyverrel fellépni ellenetek, és nem engedjük, hogy az amerikaiak megtegyék! Ha képes leszel kivonulni onnan, akkor helyreállíthatjuk a normális politikai és gazdasági kapcsolatokat! Se ti nem akartok gazdaságilag összeomlani Ukrajnáért, se mi nem akarunk meghalni érte. Ukrajnát a háborúban legyőzhetitek, de nem juthattok messzebb, és nincs is értelme. Ti nem bírtok ki, nekünk pedig nem kell még egy hidegháború! Nem nyomtak falhoz katonailag egy nukleáris nagyhatalmat, nehogy az európai, sőt a világháború maradjon az egyetlen kiútja. Nem szorítottak rajta nagyobbat, nehogy Iránnal szövetkezve felszerelje a perzsákat nukleáris fegyverekkel. Ellenkezőleg. Minszkkel elérték, hogy a putyini Oroszország aktívan részt vesz az iráni békés megállapodásban, közvetve-közvetlenül együttműködik a kalifátus elleni harcban.
A galambok ésszerű feltételezése, hogy Kína, Oroszország, Irán különböző mértékekben, de belső bajaikkal vannak elfoglalva, amelyeken nem segít a kívülre irányuló agresszió. Kína kipróbálta ezt a Diayou-szigetekkel, a nacionalizmus élesztésével 2012–13-ban. Elég okosak ahhoz, hogy tudják, ez nem megoldás a gazdasági és társadalmi problémáikra. Putyin a Krímmel és Kelet-Ukrajnával átmenetileg megszerezte a nép maximális támogatását, de éreznie kell, hogy ebben nincs több: a gazdasági bajokat nem lehet Ukrajna vagy a Baltikum elfoglalásával orvosolni. Irán már mindent végig próbált, és a perzsák alighanem belefáradtak a szent háborúkba. A héják szerint viszont ezek a hatalmak más ésszerűségek szerint viselkednek, nem törődnek polgáraik jólétével, biztonságával, rendszerükbe genetikusan beépült az agresszió, ezért csak erőszakos eszközökkel tarthatók féken. A kérdés az, hogy van-e ellenük kellő erőszakos eszköz?
A demokratikus államok a demokratikus döntési szerkezetük miatt törékenyek.
Így például, hiába szeretett volna az Obama kormányzat elődjéhez képest más irányba fordulni, tehetetlen a kongresszussal szemben: öt éve elfogadta az amerikai kormány az IMF tőkeemelésének szükségességét, amivel lehetővé válna a fejlődő világ gondjainak jelentősebb orvoslása, és jobban bevonhatnák a fejlődő nagyhatalmakat, a kongresszus nem ratifikálja. Obama és Xi Jinping aláírták a szén-dioxid-kibocsátásról szóló nagyvonalú egyezményt, de a kongresszus nem hagyta jóvá. A republikánus többség az iráni megállapodást ellenző Netanjahu izraeli miniszterelnököt hívta meg a kongresszusba, és félő, hogy le fogja szavazni a megállapodást.
|
Barack Obama, Vlagyimir Putyin és Xi Jinping
Reuters |
A kongresszus nyomására az Egyesült Államok kormánya a kínai emelkedő hatalmat is blokáddal akarja visszatartani. Xi pártelnök e héten megalapította a kínai alaptőkéjű Asian Infrastructure Investment Banket (AIIB). Az amerikaiak nemcsak bojkottálták a megnyitót, de arra próbálták rávenni szövetségeseiket, az európaiaktól az ázsiaiakig, hogy válasszanak: vagy ő, vagy én. Kínát választották. Evans-Pritchard nagyon helyesen írja a Telegraphban, hogy ez épp egy olyan bank, amelyre a világnak nagy szüksége van. Két okból: egyrészt Kínának hatalmas kereskedelmi többletét és 3,5 trillió dolláros tartalékát reciklálnia kell, visszavinni a világgazdaságba, hogy ne okozzon újabb globális pénzügyi buborékot. (Martin Woolf a Financial Timesban hozzáteszi, hogy a feltörekvőknek összességében 12 trillió, vagyis 12 ezer milliárd a tartaléka, ellenben az IMF mindössze 1 trillió kihelyezhető tőkével rendelkezik.) Másrészt, az ázsiai országoknak égetően szükségük van infrastrukturális beruházásokra. Az AIIB pillanatnyilag nem versenytársa a Világbanknak, de egyáltalán nem baj, ha versengenek. Evans-Pritchard emlékeztet arra, hogy Anglia a XIX. században kereskedelmi többletét a vasútépítésben vezette le, Amerika pedig az 1945 utáni többletét a Marshall-tervben. Felhívja a figyelmet Kissinger interjújára a Caixin nevű kínai lapban, amelyben Kissinger figyelmezteti Amerikát, ne járjon el úgy Kínával, ahogy az első világháború előtti status quo nagyhatalmai –Nagy-Britannia és Franciaország –a feltörekvő Németországgal, amely, mert bekerítve érezte magát, a háborút választotta.
Elolvasom Kissinger interjúját. A kínai kérdezők kiválóak, és az öreg mamut még mindig a tundra ura. A Xivel való pekingi találkozója másnapján azt üzeni az amerikai és kínai vezetőknek, hogy maradjanak azon a mezőn, amit az Obama–Xi-megállapodás jelentett a klímaváltozás kapcsán. Szerencsére most lesz az amerikai–kínai csúcstalálkozó, amely, ha Xinek sikerül meggyőznie Obamát és az amerikai közvéleményt nemcsak a kínai politika jóakaratáról, hanem az őszinte kínai reformszándékokról is, akkor egy évtizedre pozitívan határozhatja meg az amerikai–kínai viszonyokat és így a világ jövőjét. Igaz.
Háború vagy béke? Beavatkozás vagy megbékítés? Konfliktus vagy konszenzus? Lehet, hogy örömet okozna, ha egy erőszakos Amerika és egy feldühödött Európa lemángorolná az Orbán-rendszert.
Ha végre megjönne Godot, és isten tudja, mit tenne. A magyar társadalom a századok során hozzászokott, hogy sorsáról külső hatalmak döntenek. Bevonulnak, megszállnak. Megmutatják, hol a helyünk. De lehet-e kívülről demokráciát, szolidaritást, civil autonómiát kikényszeríteni? Népet leváltani? Csőcselékelit helyett gondolkodó és tisztakezű elitet találni? Mi azt hisszük, hogy a magyar sakktábla telis-teli figurákkal, és még sok-sok lépés van hátra. De elnézem a képet, amit Zelk Zoltán rajzolt Tandori Táj két figurával című verséhez, és azt gondolom: nincs figura. „Tandori Dezső verse sakktábláján / se bástya, se futó, se vezér, se király, / egy ló mereng csak a két színű tájon / s egy paraszt sántikál: / leüthetné a huszár a parasztot, / leüthetné már két esztendeje, / s véget érne a dadaista játszma, / de miért üsse le?” Ne add fel!
