galéria megtekintése

„Ha szerencséje van, szétrobban a lába” – megjártam a szakrendelők poklát

24 komment


Kovács Klára

Már hetek óta sántikáltam, na jó, őszinte leszek, alig bírtam lábra állni, amikor végül erőt vettem magamon, és bemerészkedtem a körzetes szakrendelések és a közorvoslás sötét barlangrendszerébe, ahol  megszégyenítés, hosszas várakozás és hibás eszközök fogadtak.

Ahogy a mai 20-as, 30-as generációnál, így nálam is alapvetés, hogy receptet, zenét, híreket és orvosi alapismereteket az internetről szerzünk, így elképzelhetetlen volt, hogy böngészés nélkül induljak orvoshoz. A tünetek súlyosbodásakor rákerestem fájdalmaim okára. Azonnal ki is derült, hogy a Baker-ciszta összes tünete illik a bal lábamra. Orvosi oldalak azt is írták, hogy pihentetés után fel is szívódhat. Ezért gondoltam, várok vele. Éjszakára két párnát tettem alá, borogattam, igyekeztem kevésbé megerőltetni. De tántoríthatatlannak bizonyult, sőt, egyre nagyobb és nagyobb lett, már-már nevet is adtam neki. Vicces kedvemben rajzoltam rá szemet és szájat, mert akkora volt, hogy úgy tűnt, mintha elöl és hátul is lenne egy-egy térdkalácsom. 

Nem volt hát más választás, felhívtam a körzeti szakrendelőt, ahol a betegirányító hölgy közölte, hogy bajom a sebészetre tartozik, ahova két nap múlva már van is időpont, beutaló nem kell. Rosszabbra számítottam. Képzeletemben a várólista legkevesebb kéthetes, és akkor is csak a leglehetetlenebb időpontban, mondjuk délután 13 óra 24 perckor van hely. 

Legnagyobb meglepetésemre csupán egyetlen hölgy várakozott előttem, aki kutyasétáltatás közben szedett össze egy kullancsot. Örültem, hogy nem kell órákat várni, mert emlékeimben az a kép élt, hogy a széksorokon egymás sorszámát nézegetve és a panaszokat közösen elemezve várakozik a végeláthatatlan tömeg, amely minden egyes új behívásnál egyszerre emeli fejét a kijelző felé.

 

Nagyon kedves orvos fogadott, egy még kedvesebb asszisztenssel. Röviden és lényegre törően elmondtam fájdalmaim okát, mire összemosolyogtak, és a doktor úr közölte, hogy bajom bizony az ortopédiára tartozik. Hiába bizonygattam, hogy amikor megműtötték a térdemet, akkor a lábsebészeten feküdtem, ezért szerintem én itt és most jó helyen vagyok, és legalább egy pillantást vessen a fájó végtagomra. De nem.

– Menjen le a betegirányításra, kérjen egy időpontot az ortopédiára és majd ott megnézik a lábát. Itt írja alá, hogy nálunk megjelent

– tolta elém a beteg-jelenléti ívet az asszisztens és már kedvesen tessékelt is ki az ajtón.

Lementem. És láss csodát, azonnal volt időpont, már biceghettem is vissza az emeletre, ahol tárt ajtó fogadott. A közegészségügyi tündérmese azonban ezen a ponton véget ért.

– Jó napot kívánok! – köszöntem lelkesen a kissé mufurcnak tűnő orvosnak.

– Maga kijátszotta az egészségügyet!

– emelte meg a hangját köszönés nélkül. Hirtelen azt hittem, rossz helyen járok, és szakrendelés helyett a rögtönítélő bíróságra tévedtem, de az igazi fejmosás csak ezután következett. – Tudom ám én, miért ment a sebészetre, az ön fajtája ilyen. Azért, mert tudta, hogy akkor azonnal kap időpontot az ortopédiára, és nem kell várnia heteket. Megkerülte a háziorvost. Miért nem oda ment? Hát nem az az alap?

– A háziorvosom eredetileg kardiológus, a szív azért elég messze van a lábtól – próbáltam tréfával oldani a feszült helyzetet, de ez csak olaj volt a tűzre.

– Maga azt hiszi, mindent lehet? Hogy mi viccből vagyunk itt? Hogy mi csak azért vagyunk, mert az ilyen kerülőúton előretolakodókat várjuk? – zihált az orvos hasa az idegességtől, a szőrös köldök pedig megértően rám kacsintott a gomblyukak között szétfeszülő ing alól.

Minden bátorságomat összeszedve kikértem magamnak ezt a hangnemet, majd a mondatot nem befejezve elkezdtem mondani a panaszaimat.

– Mutassa! Álljon már normálisan! Maga még állni sem tud!

– alázott tovább. – Igen, itt van e'! Baker-ciszta. Jó nagyra növesztette. Mióta fáj a lába?

– Körülbelül két-három hete – tagadtam le a pihentetésre szánt plusz két hetet, nehogy újabb kiabálásra adjak okot.

– És eddig eszébe sem jutott elmenni a háziorvoshoz? – emelte fel ismét a hangját. Ekkor már szinte megállt a kés a levegőben. Az asszisztens a monitor mögé bújva figyelte tétlenül az eseményeket, és amikor ránéztem, együttérzően megrántotta a vállát.

Sokkoló csönd következett. Látszott, hogy az orvos kezd megnyugodni. Hagytam nyerni, és ez elégtétel volt számára, de az utolsó fricskát nem hagyhatta ki:

– Ez a ciszta egy tünet. Leszívhatják, de újratelítődik. De az is lehet, hogy felrobban. Ha kis szerencséje van, az egész lábával együtt.

Torokszorító zokogás kerülgetett. Nem hittem a fülemnek. Ilyen megaláztatásban legutóbb akkor volt részem, amikor általános iskolában csoportos tornazsákdobálást követtünk el matekórán, és az igazgató behívatta magához az egész osztályt szülőkkel együtt. A megszégyenítést ez az orvos olyan mesteri szintre fejlesztette, hogy a betegnek kedve támadt inkább magától meggyógyulni, semmint valaha még egyszer az életben igénybe venni a szakrendelő szolgáltatásait.

Mindenesetre elküldött MRI-re, hogy kiderítse a kiváltó okot, annak eredményével pedig visszarendelt magához. A „na még mit nem!” egy kellően finomított kivonata annak, amit akkor gondoltam. Az ortopéd szakorvos azonban gondoskodott róla, hogy a háziorvost ne ússzam meg. A képalkotó vizsgálathoz ugyanis kell egy vesefunkció-vizsgálat, amire nem kaptam beutalót a szakrendelésen. Másfél órás várakozás a háziorvosnál a beutalóért, másnap reggel kétórányi várakozás a szakrendelőben a vérvételen. Hatvanheten voltak előttem, a sor lassan haladt, mert csak két hölgy veszi a vért mindennap.

– Kevesen vagyunk ennyi emberre – ismeri be a tűszúrás előtt egyikük, amikor a székébe huppanok –,

akinek lehetősége volt rá, már egy-két országgal távolabb dolgozik.

Holnap délután lesz meg az eredmény, szorítsa öt percig, viszontlátásra.

Három napra rá kaptam időpontot MRI-re. Egészen addig úgy gondoltam, hogy ez Magyarországon csodának számít, amíg a helyszínre érve nem közölték, hogy ez a gép most nem üzemel, ezért ha sürgősen akarom elvégeztetni a vizsgálatot, akkor a város másik végében, egy másik kórházban talán fogadnak. Talán.

De ahhoz, hogy megtudjam, fél óra alatt át kell érnem Budapest egyik végéből a másikba a délutáni csúcsforgalom közepén. A lehetetlen küldetés fogalma testet ölteni látszott, ezért inkább új időpontot kértem.

„Most nem tudok adni másik időpontot, mert erre a hónapra már betelt minden hely. Telefonon próbálja a hónap utolsó hetében, akkor osztjuk a jövő havi keretet” – mondta a doktornő, pedig akkor még hónap eleje volt.

Erre azonban már nem volt szükség. Másnap, egy hirtelen mozdulattól melegség öntötte el a térdemet. Nem fájt, a jóslattal ellentétben nem robbant szét az egész lábam, egyszerűen csak eltűnt a ciszta. Mindenféle orvosi segítség nélkül. Úgy látszik, ebből az ellátásból ő sem kért.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.