Egy ilyen rendszerben nem az a kérdés, hogy előre vagy utólag fejezzük ki a „hálánkat”, hanem inkább az, miképp lehetne elérni, hogy ne rettegjünk azoktól, akikre az életünk rá lett bízva. Félünk az egyes személyektől is, mert nem tudjuk megállapítani, melyikük alkalmatlan és felelőtlen, és persze az egész egészségügyi rendszertől is, mert akinek szeme van, látja, hogy még a jóindulatú szereplőktől sem várhatunk túl sokat, rettenetes viszonyok, korlátozások között dolgoznak. Amíg ennyire félünk tőlük, és amíg erre minden okunk meg is van, minden tiltás ellenére óriási nyomás lesz, hogy fizessünk, az egészségügyi dolgozó pedig elfogadja. Csak épp az egész szisztéma nem lesz ettől a pénzcsúsztatástól sem hatékonyabb, sem emberségesebb.
Szorosan összefügg ezzel az az elkeserítő gondolattalanság, ami a nővérlázadást, a kormányzati reakciókat, az ellenzék megszólalásait, az egész közéletet jellemzi. Pénz, pénz, pénz. Öntsetek bele ebbe az egészbe sok pénzt. Adjatok több fizetést, vegyetek föl több alkalmazottat, vegyetek sok drága műszert és gyógyszert, költsetek rá sokat, sokat, még többet.
Nem vitás, több pénzből többet lehetne tenni. Csakhogy az egész rendszer van kegyetlenül elszúrva. Amikor többen is ülnek a nővérszobában, de vigyáznak, ne legyen köztük olyan, aki túlbuzgósággal „elrontja” az ápoltakat, akkor nem költségvetési kérdés, hogy mit lehetne és kellene csinálni. Vagy amikor az egyik „betegúton”, orvostól orvosig járva hiába rimánkodik valaki egyre romló tünetekkel, hogy adjanak már neki egy drága műszeres diagnózist, majd ugyanez a beteg életmentő műtétek során megy keresztül, és ugyanazt a drága műszert többször is be kell üzemelni az érdekében, akkor is elgondolkodhatunk, hogy ki és hogyan érzékeli ebben a rendszerben a „pazarlást”.
Mindenkinek ajánlom figyelmébe az Élet és Irodalomban megjelent többrészes drámai írást: „Betegség, halál – orvosok – Életképek Okatootáiáról” (2010. augusztus) Kőszeg Ferenc súlyos beteg hozzátartozóját támogatva és kísérve szerzett tapasztalatait írta meg. Kevés ilyen erejű összegzést ismerek arról, hogy mire kell készülnünk, ha szükségünk lesz a magyar egészségügy segítségére. Ismert értelmiségi, számos mozgósítható kapcsolattal is könnyen eltéved ebben a labirintusban. A sok helyütt érzékelhető jó szándék sem menti meg az egész, rosszul működő szisztéma áldozatait.
Ebben a rendszerben a rosszul informált, illetve a tolakodástól, furakodástól ódzkodó páciens nagy bajba kerül. Még akkor is, ha fizetni próbál. A kerülőutak és előző pályák kialakulása törvényszerű. „Ügyesnek” kell lenni, és akkor még ebben a rendszerben is létezik elfogadható egészségügyi ellátás. Arra azonban, aki a bárkinek automatikusan járó figyelmet, ráfordítást, betegutat járja, túl sokszor vár gyalázatos sors.
Minderről nem illik beszélni. A magyar egészségügyben az elmúlt másfél évtizedben nagyon sokan tettek nagyon sokat a maguk posztján azért, hogy szitokszó legyen a „reformok” emlegetése, és lehetetlenné váljon a rendszer belső bajainak bármiféle elemzése, pláne az – összevonásokon, átcsoportosításokon túlmenő – alapvető szerkezeti átalakítások felvetése. Maradt a „több pénzt!” bölcsessége. Úgy látszik, még nem vagyunk elég mélyen ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk.
Addig is, marad a fohász: ne kerülj a kezük közé!
A szerző szerkesztő
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
