Dehogy sakk, dehogy hideg fejjel kiszámítható lépések! Akkor már inkább kártyajáték, amihez pókerarc, empátia, ilyesmik kellenek. Most viszont, hogy végigkövethettem a romániai elnökválasztási kampányt, ezt a minden eddiginél színvonaltalanabb kickboxingot – aminek még nincsen is vége, mert következik a második forduló –, egyre jobban látom, nem volt igazam. Igenis nagy szükségünk lenne arra, amire többek közt a sakk is megtaníthat: hogy a játékszabályokat be kell tartani, és hogy a demokráciát nem ma, nem is tegnap találták ki, bárki bármit is mondjon.
Ugyanis errefelé túl sokszor túl könnyen nyugtatgatjuk magunkat, hogy itt nem működik, ami tőlünk nyugatabbra bevált. A tizenkilencedik században nem polgárosultunk, a huszadik században sem liberalizálódtunk, nekünk Mohács kell vagy legalább valami más, egy harmadik út, sajátos megoldás, külön hozzánk igazított demokrácia. Persze morfondíroztam én is eleget Brüsszel botfülűségén, az uniós bürokraták prokrusztészi ostobaságain, de azért egyezzünk meg abban, hogy így vagy úgy, élőbben, rugalmasabban a demokrácia is arról szól, amiről a sakk.
Blöff nélkül
Semmi másról, ismétlem, mint a játékszabályok betartásáról. Mi tagadás, mind szebbnek tűnik nekem a sakkfigurák közti viszony, mondjuk, a király és a vezér közötti elképesztően naivnak tetsző hatalommegosztás. Ne az elnevezésekre tessék figyelni, és analógiákat sem kell keresni semmiféle tisztséggel, a lényeg az, hogy még egy évezredes játékban is ott van, amire napjaink kelet-közép-európai vagy balkáni politikusa úgy szokott rácsodálkozni, mint borjú az új kapura.
Tehát: a sakkban a király már-már mozgásképtelen, offenzívára alkalmatlan, értéke mégis felbecsülhetetlen, hiszen ha végképp beszorítják, és nem tudhat egyetlenegyet sem lépni, összeomlik a rendszer. Ezzel szemben a vezér bármerre bármennyit léphet, előre, hátra, jobbra, balra, átlósan is, de ha netán leütik, attól még a játék folytatódhat, nem ő a rendszer – majdnem azt mondtam: a rezsim – működésének a garanciája. Vagy milyen szép az is, hogy a sakkban nincsen árulás, átállás, blöff. Nem lesz hirtelen sötét a világos, vagy fordítva.
Ki állíthatná, hogy nekünk itt, Európának ebben a tényleg sokféle nyavalyával megátkozott szögletében most kellene feltalálnunk a demokráciát? Sakkozni mi is tudtunk valamikor. Sőt, ebben a sportágban volt egy-két világhírességünk is. Akik nyilván betartották a szabályokat, a pièce touchée az pièce touchée úgymond. Fogott figura lép, letett bábu marad. Nos, attól tartok, felejtünk. Hatalommegosztás? A hatalmi ágak szétválasztása? A kilencvenes években, az uniós felvétel küszöbén a térség országai ígértek fűt-fát, igazodtak egymást túllihegve a brüsszeli kritériumokhoz.
A Potemkin-falvakat végtére is nem Nyugaton találták ki, hanem Keleten, és úgy tűnik, mi is értünk az ilyesmihez. Sáros cipőre kenőcsöt, piszkos körömre festéket kenni, szemetet szőnyeg alá söpörni... Ma már úgy látom, sok tekintetben csak a felszínt kozmetikáztuk ki nagy hirtelen – talán nem is lett volna időnk többre –, és alatta maradt minden a régiben. Nem is a régiben, annál is rosszabb lett a helyzet, mert ma már a képmutatás a politikai mesterség természetes velejárója tájainkon. Nem csak Magyarországon.
A nacionalizmuson kívül más mondanivaló nincs
Nem csak Romániában. Valamilyen formában ebben az egész gyorstalpalással csatlakozott Kelet-Közép-Európában és a Balkánon ugyancsak. Amit raktunk a kilencvenes években Kőmíves Kelemenként, azt most mi magunk bontjuk le. Nem a történelem teszi ezt velünk, nem valamiféle predesztináció. Kívülről, kissé távolabbról talán úgy néz ki, hogy lényeges különbségek vannak a térség államainak demokratikus felzárkózásában.
Ez csak látszat. Való igaz, a játékszabályok megváltoztatásában – menet közben, mi több, játék közben is sokszor – ma a magyarországi rezsim felülmúlhatatlannak látszik. De minden bizonnyal csak azért, mert az éppen regnáló többség rendelkezik ehhez a megfelelő eszközökkel, és ugyanakkor „nem rendelkezik” ilyen-olyan értelmiségi skrupulusokkal, ami a politikai hatalom kiterjesztését illeti. Vigasztaló is lenne, ha kivételnek mondhatnánk azt, ahogy Magyarországon egyre távolodik a sakkjáték szigorú elveitől, netán erkölcseitől a közélet.
Csakhogy más utakon-módokon ugyan, de ugyanezt kell látnom Romániában is. Ezt a mostani elnökválasztási kampány egyértelműen megmutatta. Ahogy durvulni kezdett a verseny, egy pillanat alatt lehulltak a programok a jelöltekről, mint az álarc. Vagy igazság szerint nem is voltak. Most nem az RMDSZ más logika szerint indított jelöltjére gondolok, hanem az összes többire, akik még a látszatát is kerülték minden sajátos víziónak, minden egyéni elképzelésnek a jövő romániai társadalmáról.
Vagy talán az a legnagyobb baj, hogy ma nincsenek is ilyen víziók ebben a térségben, illetve hogyha mégis, azokat viszont nem illik bevallani, mert nem szalonképesek? Lehet. Ismét kísért mindenfelé a nacionalizmus, Romániában is, de ezzel egyelőre nem akart előállni egyik jelölt sem. Más mondandójuk pedig nem nagyon volt. Valamikor a kilencvenes évek elején született meg az új román alkotmány, amelyet 2003-ban módosítottunk ugyan, de alapelveiben nem változott, a legfőbb intézmények, a parlament, a kormány, az államelnök, az igazságszolgáltatás közti viszony ugyanaz.
A parlament lejjebb van
Az alkotmány szerint Romániában viszonylag erős hatáskörei vannak az államfőnek. A kormány, illetve a parlament javaslatára ő nevezi ki a főügyészt, a titskosszolgálatok vezetőit, más ügyészeket, több fontos tisztségviselőt és tagokat delegál különböző hatóságok vezető tanácsába.Külpolitikában, nemzetbiztonsági kérdésekben is meglehetősen nagy szerepe van. Az alkotmány azt sem mondja ki sehol, hogy feltétlenül a parlamenti többség által megnevezett miniszterelnökjelöltet kell kormányalakítással megbíznia.
Ennek ellenére ez a rendszer egészen 2004-ig, kisebb nagyobb zökkenőkkel bár, de működött. 2004-ben az akkor megválasztott új államfő, Traian Basescu, aki két, egyenként ötéves mandátum után most leköszön, azzal kezdte a ténykedését, hogy nyilvánvalóvá tette, csak egy általa elfogadható parlamenti koalíció jelöltjét fogja kormányalakítással megbízni. Mellesleg ezzel egyidejűleg „gyorsított” eljárással átíratta pártját, a Demokrata Liberális Pártot a Szocialista Internacionáléból az Európai Néppártba.
Traian Basescu az addig formálisnak tekintett, parlamenti vagy kormányjavaslatra történő elnöki kinevezésekkel kapcsolatosan is kijelentette, hogy mérlegelési jogot kíván magának, és ezt rövid idő alatt el is érte, hol az alkotmánybíróság, hol a legfelsőbb bíróság segítségével, nagyon ügyesen a saját javára fordítva a parlament és a kormány közti hatásköri konfliktusokat. Romániában a kormánynak lehetősége van sürgős esetekben törvényerejű rendeleteket elfogadnia, az államelnök által támogatott kormányok ezt a módszert maximálisan kihasználták, és ily módon a parlament presztízsét – de valós súlyát, jelentőségét is – sikerült egyre lejjebb nyomni.
Az embertől függ
Beismerem, ezekből a törvényerejű rendeletekből az RMDSZ is kivette a maga részét. Amikor kormányon voltunk, jó néhány kisebbségi érdekű törvénymódosításunk így mehetett át, mert a parlamentben talán elakadtak volna. De ami rövid távon hasznos, annak a következményei hosszú távon nem mindig kiszámíthatóak. Hiszen ma azzal kell szembenéznünk, hogy a távozó elnök éveken át fittyet hányt a hatalommegosztás elvére, megpróbálta, többnyire sikerrel, elnöki köztársaságként működtetni az alkotmányban egészen másként leírt, mindenképpen a parlament primátusára épülő rendszert, és félő, hogy utóda nagy örömmel használja majd ki az általa megteremtett precedenseket.
Akármelyik is lesz ez az utód, a baloldal, netán a jobboldal jelöltje. Akár a románságát hangsúlyozó Victor Ponta, akár a németségét diszkréten elhallgató, vezetéknevének kezdőbetűjét, a J-t hirtelen I-re váltó Klaus Johannis. Nem mindegy nekünk sem persze, hogy melyikük lesz az elnök, de ez már szinte csak az embertől függ, nem a programtól. Romániában ma az ember maga a program. Vezérre van szükségetek, mondják a politikusok a választóknak, nem parlamentre, nem pártokra.
Ha nem vigyázunk, el is hisszük ezt, és mindannyian el fogjuk felejteni, hogy a vezér (államelnök?, miniszterelnök? nem a tisztségnév számít) minden bizonnyal nagy erejű figura ebben a sakkjátszmában, de nem ő a szuverenitás letéteményese, hanem a „király” (nevezzük, mondjuk, „népnek”, nehogy valaki azt higgye, monarchia után sóvárgunk). Talán mégis meg kellene tanítanunk sakkozni a gyerekeinket. Hátha azt is megtanulják, hogy győzni igazán csakis a játékszabályok betartásával lehetséges Európának ebben a részében is.
Nekünk magyaroknak ráadásul azzal is szembe kell néznünk, hogy máig nem derült ki, mi volt, ki volt annak idején Kempelen Farkas sakkozógépében. De egy biztos: ha ember, ha elmés szerkezet, sakkozni azért tudott, és nem szabálymódosítással nyert, ha nyert.
