Lődörögtem a belvárosban múlt pénteken délelőtt, mert a lélegzésen kívül Debrecenben nem akadt más dolgom, s a Liszt Ferenc utca elején jártam éppen, amikor meglódult fölöttem egy nyugati ostorfa lombja a hirtelen föltámadt szélben, majd az ágak közül egyszerre csak fölharsant egy erdei pinty. Megtorpantam erre a tavaszi élettől elbódult, vidám hangra. Csak a szívem vert tovább, én álltam, és a madarat hallgattam.
A járókelők bosszúsan kerülgettek, de értettem őket, elvégre vannak a világban fontosabb dolgok, mint egy megrészegült erdei pinty éneke a belváros kellős köves közepén. Ott vannak például a csekkek, megértem én. Nekem is húzza a zsebemet néhány, pedig a rezsim kevesebb lett elméletileg: a parlamenti választás előtt ki is írta a közös képviselő a közös falra, hogy mennyivel: lakásonként 252 forinttal. Nekünk ennyit sikerült tavaly a rezsiből megtakarítanunk, magyarok. Lakásonként havonta 252 forintot, azaz nagyjából egy svájci frankot.
Mentem az utcán tovább, s amikor kiértem a Liszt Ferenc térre, hátrahőköltem, mint akit orrba vertek, mert a földön összedarabolt ostorfák hevertek, és nyárfák és ezüstfenyők. Korábban itt életes lombok zúgtak, ostorfák, nyárfák és ezüstfenyők, de most a földön elfeküdtek. Tisztán láttam fölöttük az eget, azt az ürességet, azt a városi semmit, amelynek világunkban villanyvezetékek jelölik pontos helyét. De nem egyedül én voltam meglepett. Szemközt, a Csokonai Színház büféje mögött fiatal színészek dohányoztak, s egyszerre csak elbődült egyikük:
