A közfelfogás szerint a közoktatásban dolgozó pedagógusnál kiszolgáltatottabb, befenyítettebb alkalmazottja kevés van a magyar államnak (a „nemzet napszámosa” kifejezés a méltatlanul alacsony fizetések mellett éppen erre a státuszra utal). Most mégis azt látjuk, hogy a kormányok különféle szeszélyeit, a megbecsülés hiányát, a mellőzöttséget és a mindig reformnak csúfolt átgondolatlan kapkodást némán tűrő tanárok a sarkukra állnak, hasonló bátorságot mutatva, mint az előző ciklusban a férőhelyek durva visszavágását megakadályozó egyetemi-főiskolai hallgatók.
Ugyanakkor itt vannak az egészségügyi dolgozók a maguk szinte korlátlan zsarolási potenciáljával, és mégis szó nélkül tudomásul veszik, hogy a kormányzat rendre beléjük törli a cipőjét. A nekik tett bérfelzárkóztatási és életpálya-ígéreteket nem teljesíti, az ágazat lerohadását nem lassítja, az ellátás személyi és emberi minimumfeltételeinek biztosítása érdekében nem tesz semmit. És – bár van egy Sándor Máriájuk, akinek az erkölcsi tőkéje mindenképpen meglenne egy tiltakozó mozgalom megszervezéséhez – csak hallgatnak, ami a pedagógusok nyílt lázadása idején napról napra érthetetlenebb.
A valóságban persze mindenre van magyarázat – ha nem túl szívderítő is –, az egészségügyiek némaságára több is. Az egyiket Cser Ágnesnek hívják és ágazati szakszervezeti vezető: ő az, aki szerint az egészségügyet a léthatárra lökő (és a lehetetlenül alacsony bérekkel szorosan összefüggő) tömeges elvándorlás, a fertőtlenítő- és kesztyűhiány, meg a kórházi ellátás gyanánt felszolgált üres zsemlék korában „érdemben lehet tárgyalni a bérfelzárkózásról", tehát nincs itt semmi tennivaló.
