2004. március 1-jén az új tulajdonos-befektető – aki (amely) már a bontást megtagadó határozat után (!) lépett a képbe – levelet írt a miniszternek a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába, és közölte, ha az épületegyüttest a műemléki védettség miatt nem bonthatja le, több milliárd lesz a kára, amit jogi úton kíván behajtatni.
Fontos: akkor a „lakóparkot” és irodákat telepíteni szándékozó befektető szerint „az épületek igen rossz műszaki állapotban” voltak. Ámde: „A vasbeton héj tetőszerkezet szigetelését nemrég felújították. Kiemelendő az épületek kiváló műszaki állapota” – olvasható az akkor éppen friss műemlékké nyilvánítási dokumentációban.
„A mai kor igényeinek szinte semmilyen formában sem felelnek meg, (…) funkcióval történő megtöltésük sem lehetséges (különös tekintettel a csarnokot), így gazdaságilag irreális…” – érvelt a befektető alig egy hónappal az új funkcióra felújított XIV. kerületi Récsei-garázs ünnepélyes avatása után. Nem érdemes ellenérveket keresni, vagy sorolni a hasonló csarnokok ésszerű hasznosításának jó példáit Angliától Ausztráliáig, Amerikáig – nagyon sok az okos, jó példa.
És az eredeti funkciójukat vesztett hasonlók szerte a világban általában kevésbé tartós anyagból készültek, s nem is olyan különlegesek építészeti szempontból, mint a most – ismét – reflektorfénybe került társuk a budapesti IX. kerületben.
A szintenként tízezer négyzetméter alapterületű csarnok sokáig Magyarország legnagyobb fedett tere volt. A pince „gombafödéme” olyan erős, hogy akár kisebb repülőgépeket is meg tudna tartani. Ezért aztán a műemlékesek elképzelései között úgy is szerepelt a Nagyvásártelep együttese az előterjesztésben, mint a Közlekedési Múzeum elhelyezésének új nagy lehetősége. Mennyire aktuális gondolat tíz év után, ma is! A szerkezet egy mindössze hat centiméter vastagságú vasbeton héjtetőt tart a közbenső alátámasztás nélküli (!) csarnok fölé, amely teljes egészében alápincézett, s a négy méter belmagasságú pince a talajszint alatt egybeépült az irodaépülettel. A csarnokot lépcsőházak, liftek, szélfogós bejáratok sokasága s a teljesen körbefutó galéria teszi, tette – gyakorlatilag is, nem csak elméletben – minden új hasznosításra alkalmassá.
A hozzá csatlakozó, téglával burkolt, a Duna-parti szeleknek, az időjárásnak időtlenül ellenálló, alápincézett irodaház is milyen korszerűen volt kitalálva nyolcvan éve! A beosztása ma is megfelelne: földszintjén bank, posta, főnöki szobák és tárgyalóhelyiségek, az első emeleten a cég irodái, a másodikon és a harmadikon „bérirodák” s a negyediken szállodai szobák kaptak helyet anno. A házban páternoszter működött. Vagyis (a modern technikai eszközök beépítése után) célszerű használhatóságához kétség sem férhet.
A tervezetthez hasonló új városnegyedek mindegyikéhez épül bevásárlóközpont, uszoda, teniszpálya és más sportolási lehetőség, garázs, piac, étterem, kávéház stb. Itt a beruházó készen kapta a mindezekre alkalmas hatalmas, kétszintes csarnokot.
Éppen tizenegy éve, július közepén megjött a hír a Nagyvásártelepről: kibontják a fűtőtesteket, a vizesblokkokat, s itt-ott már hiányoznak az ablakok is. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal illetékes vezetője a helyszínre sietett, s (jegyzőkönyvet is „fölvéve”) figyelmeztette a tulajdonost, hogy az épületegyüttes védettsége kötelezettséget ró rá. Aztán kibontották az irodaház összes „nyílászáróját”, ajtóit, ablakait, hadd tegye meg a szél, a hó, az eső, amire képes. Leszedték a csarnoképület összes ereszcsatornáját, nehogy működhessen az addig hibátlan vízelvezetési rendszer, ázzon, fagyjon csak el a zseniálisan megépített hatalmas ház. Arany János Bolond Istókja jut az eszembe: „No hát, no!”, így kiált, „én uram isten! / Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”
A műemlékes kötelezés is megérkezett még 2010 előtt, hiszen törvényeink értelmében minden műemlékünk (Magyarország épített öröksége) gazdájának gondoskodnia kell (!) a tulajdonában álló ingatlanáról. Fekete nejlonfüggönyöket akasztottak tehát a már hiányzó nyílászárók helyére… Aztán ezek eltűntek,mint már minden, ami mozdítható volt még, amit a tulajdonos otthagyott. A műemlékegyüttes nem gazdátlan, s az őrzésről mégsem gondoskodik senki.
Elmondtam televízióban, leírtam újságban, folyóiratban, mennyire alkalmas a hely fedett teniszpályáknak, edzőteremnek, tekepályáknak, görkorcsolya- vagy némi befektetés után műkorcsolyapályának – és így tovább. Most még hozzátehetnénk, mert aktuális: a hiányzó múzeumok egyike-másika otthonául is – ahelyett, hogy azokat a Városligetbe építenék.
Vajon hogyan lehetne Magyarországon elérni, hogy a beruházó értse, megbecsülje, okosan és „gazdaságosan” használja azt az értéket, amely – védettségében kinyilvánítva is – fontos az országnak, az értéket, amely a kezébe került?
De nálunk az ingatlanok sorsa (igen gyakran) az, hogy aki megvette, megszerezte, vagy hamar továbbadja haszonnal, vagy kivár. Kivárja,míg utasítják, hogy a (gondatlan és gondos károkozás következtében) kialakult életveszélyes helyzet miatt bontani köteles. S akkor jöhet a „zöldmezős beruházás”!
Mint most, amikor felcsillant a haszon reménye – s erről esett szó a megjelent cikkben –, hogy a területet felajánlják a majdani budapesti olimpia egyik lehetséges beruházása, helyszíne számára.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
