Egyben kell őket önvédelemből üldözni és gyűlölni. A belső és külső idegent. Ezt teszi, aki itthon van. Az van itthon, aki ezt teszi. Galícia, 1914. november. A Monarchia hadseregét kikergetik a cári csapatok Galíciából. A megszállók öldökölnek. És tömegével erőszakolják meg a nőket. Aki tud, menekül. A Monarchia elvesztett tartományából a Monarchia polgárai a Monarchia megmaradt részeibe. „Az oroszok annyi zsidót vernek ott agyon, amennyit csak tudnak.”
„Az antiszemitizmus itt nő a galíciai menekültek miatt” – írja Bécsben Arthur Schnitzler. 1915 tavaszán a Monarchia seregei visszafoglalják Galíciát. A maradék zsidóság örömmel fogadja őket. Nem örülnek sokáig.
„Akármelyik harcoló fél kezébe estek, egyforma volt a sorsuk. Akiket a mieink életben hagytak, azt felakasztották az oroszok; az oroszoktól visszafoglalt területeken élve találtakat pedig felakasztották a mieink” – foglalta össze a helyzetet Mészáros Vilmos honvéd az emlékirataiban.
A magyar sajtóban kitört a galiciánerfrász. A menekültek „vérszomjas, kaftános piócák” lettek. „A háború első esztendejében az orosz invázió elől menekülve futottak a galíciaiak kaftános karavánjai. Osztrák állampolgárok voltak, a magyar főváros mégis befogadta őket. Itt maradtak, meggazdagodtak.” Olvassuk a korszak reprezentatív művében, a német gazdasági bevándorlók utódaként itt ragadt Thormay Cécile Bujdosók könyvében. Az egymilliós Budapestre 20-25 ezer keleti menekült érkezett. Az alig népesebb Bécsbe 75 ezer. Berlinbe 70 ezer.
Az ágrólszakadt menekültek jó része továbbment Nyugatra, más része a zsúfolt pesti zsidó negyedben tengődött, jellemzően a Telekin csencselt, és leginkább az ortodox imatermek forgalmát lendítette föl. A háborúban meggazdagodott hadiszállítók, avagy parasztgazdák között elég nehéz lett volna menekült galiciánert találni. De mit számított ez, amikor amúgy is galiciáner volt mindenki, akit gyűlölni kellett, bármi volt?
„Olyan volt a város, mint egy roppant gyomor, amely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót, és most émelyeg. Rettenetesen émelyeg. (…) Fölszínre kavarodtak a szabadkőművesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje.” És ezeket mind az ortodox galíciai falvak népe kavarta föl, melyekben oly erős hagyományai vannak a szabadkőművességnek meg a feminizmusnak. És ők kormányozták a pusztulásba az országot: „Majd elkergetjük a sok galíciai minisztert. (…) Fel kéne kötni ahány van.”
Így nyilvánul meg egy egészséges felfogású, jó magyar kalauz Tormay Cécile-nek a Tanácsköztársaság idején. És mint látjuk, föl is kötöttek jó sokat preventíve még Galíciában, mielőtt ide pofátlankodhattak volna miniszternek. A történelmi Magyarország széthullott. Azok szaggatták szét, akik azt szerették volna, amit Orbán Viktor és hívei. Hogy Magyarországot magyar országként tartsák meg. Legyenek maguk között azok a magyarok. Ne kelljen a sok idegen kultúrát, az oláht, a rácot, a tótot, a svábot elviselni nekik. Nyilván azoknak is jobb maguk között lenni.
Ha úgy gondolkodnak, mint Orbán és hívei, megtesznek mindent azért, hogy minél inkább maguk legyenek. Aki nem magukfajta, váljon azzá, vagy tűnjön el. El is tűntek jó sokan.
Több mint négyszázezren menekültek át az elszakított részekből Magyarországra. Nagyjából húsz trianoni menekült jutott egy galíciaira. Igaz, hogy nekik nem a közvetlen életveszélyből kellett menekülniük, de azért volt okuk rá nekik is elég. Ebben senki nem is kételkedett. Túlnyomó többségük esetében. Csak hát azoknak a két-három százaléka is galiciáner volt.
Mert Kolozsvár és Kassa is Galícia, ha nem keresztények menekülnek onnan. A galiciánerek mértéktelen „beözönlésével” és az ő kitelepítésükkel tematizálták a közéletet évtizedeken át. A zsidó beözönlések meggátlásával foglalkozott a kormány még a harmincas években is, amikor a beözönlésből már a csordogálás sem volt igaz. Túlnyomórészt állampolgárság nélküli hontalanok maradtak nemcsak a bárhonnan menekült „galiciánerek”, de még a Magyarországon született gyerekeik is.
A hontalanokat pedig razziákkal kutatták fel, kitelepítéssel fenyegették, egy részüket ki is telepítették. És ez az egész nem arról a kevés „galiciánerről” szólt, akik ide menekültek, hanem arról a sokszor annyiról, aki itt volt. Az ő idegenségükről. Az ő kirekesztésükről. Az ő eltüntetésükről. Ami aztán meg is történt. Az ide menekültekkel és az ide születettekkel való bánásmód egymásból következik. Így volt egykor, így van most is. A kegyetlen menekültpolitika és a kegyetlen szociálpolitika együtt jár.
A bennszülött nyomorgó, a bennszülött otthontalan és a távoli nyomorból érkezett, az otthonnal együtt hazát is vesztett egyazon választás elé állít. Nyilván a válasz is ugyanaz lesz. Van egy evidens tény:
aki nyomorog, hajléktalan, menekült, annak rosszabb, annak a helyzete súlyosabb, mint azoké, akiknek a nyomor, a hajléktalanság, a menekültek jelenlétét és az azzal járó hátrányokat el kell viselniük. Nem is cserélnének az utóbbiak az előbbiekkel.
Van azután egy evidens lelkiismereti parancs: akinek a helyzete súlyosabb, annak az ügye előrébb való.
Végül pedig van egy politikai érdek, amely ezzel a lelkiismereti paranccsal ellentétes. A nyomorgók, a hajléktalanok, a menekültek politikailag senkik. Egy részük nem is szavazhat, más részük nem szavaz, aki meg igen, esetlegesen. És egyébként is sokkal kevesebben vannak, mint a többiek. Szervező, érdekvédő erejük minimális. Velük nem lehet veszteni semmit, a többiekkel meg lehet nyerni mindent. Csak föl kell menteni őket a humanizmus lelkiismereti parancsa alól.
Az ilyen lelkiismereti parancs amúgy is civilizatorikus fejlemény, nem természetes, hiszen a természetben a gyenge, a vesztes, az elűzött halálra van ítélve. Csak követni kell, visszaigazolni, szentesíteni a populáris, önfelmentő toposzokat. Nincs az a csekély veszély, melyet az önérdekvezérelt mindennapi tudat ne lenne képes mindent igazoló veszélyérzetté fokozni. Nemhogy intézeti gyerekek, de tökéletesen ártalmatlan mozgáskorlátozottak ellen is mozgósítani lehet a kollektív rettegést. Hát még akkor mások ellen.
A pirézfrászhoz nem kell piréz, a galiciánerfrászhoz nem kell galiciáner. A valóság, a tények, a számok nem számítanak. A bajban lévőkkel úgy kell bánni, mint erkölcsileg (is) alsóbbrendű lényekkel, akik alsóbbrendűségük folytán, a világ helyes rendje szerint vannak abban a helyzetben, amiben, és nem azon kell a köznek fáradoznia, hogy a helyzetük alapvetően megváltozzon, hanem azon, hogy szigorú felügyelet alá legyenek fogva, a rendes többségtől el legyenek szigetelve, avagy jó messzire el legyenek távolítva. Ez a politikai siker receptje.
Ha viszont ezzel a felfogással fogjuk össze az ország népét, akkor abból ki kell tagadni, idegennek kell minősíteni ennek a felfogásnak az ellenzékét. A humanista hagyomány s az abból következő lelkiismereti parancs hordozóit.
Ugyanazt a veszélyérzetet kell ellenük mozgósítani, amely azok ellen mozgósul, akiknek az érdekében fellépnek. Hiszen ha ott van a veszélyforrás lent, akkor ezek a véleményformálók itt fent azon mesterkednek, hogy ezt a veszélyt rászabadítsák a nemzetre.
És nyilván azért teszik ezt, mert a nemzet ellenségei. Galiciánerek.
