Jobboldali korszak Európában címmel közreadott írásának (Magyar Nemzet, július 25.) két fontos mondatával egyet is értek. A többi kétszázzal nem. Nagyon nem. A két fontos és igaz mondat egyike: „Súlyos hatalmi és gazdasági változások jégzajlásai sodorják magával a világot". A másik: „A baloldal volt az a politikai mozgalom, amely a XIX. századtól azt a célt tűzte ki, hogy a tőkével nem rendelkező társadalmi rétegek számára harcoljon ki bizonyos alapvető jogokat".

Nem az a baj persze, hogy a többi kétszáz állítást erősen vitatom. Nyilvánvaló, hogy politikai felfogásunk különbözik. A baj az, ha valamelyikünk elfelejti, hogy a bal- és jobboldal valójában vitapartnerek (boldogabb országokban olykor együttműködő partnerek is), és semmiképpen sem egymás létjogosultságának kétségbe vonói. Orbán Viktor pedig éppen ezt teszi.

Az még alig érdemes az említésre, hogy rövid idővel ezelőtt egyik elhíresült tusnádfürdői beszédében (2007. július 21.) éppen hogy arról szól, hogy „a hagyományos jobb- és baloldali fölosztás teljes egészében értelmét vesztette", míg ma a két erő gigászi küzdelmét és a baloldal végső pusztulását festi fel. Ki törődik a piszlicsáré részletekkel, ha egyszer a lényeg az, hogy vagy ezért, vagy azért, de baloldal márpedig nincs. Még az sem jelent újat, hogy szerinte Magyarországon a „zemberek" mint olyanok és a baloldal állnak szemben egymással, utóbbi (a baloldal) megrontotta, tönkretette az előbbit (a „zembereket"). Minden, ami rossz, egyenlő az MSZP-vel, hiszen korábban már megtudtuk, hogy az ég tudja, miért, tán „genetikusan kódolt" módon, „a baloldal mindig rátör nemzetére". Most meg, mint kiderült, ezen belül konkrétan az emberekre is. Nem világos, hogy a baloldaliak most akkor emberek-e, vagy a tápláléklánc alacsonyabb fokozatán állnak - hogy nem részei a nemzetnek, arról már több megfogalmazásban értesültünk.

De van, amiről komolyan érdemes vitázni. Már csak azért is, mert a tisztelet is azt követeli, hogy érdemben végiggondoljuk a rivális politikai okfejtés érveit. Orbán állítása szerint a neoliberális politika sodorta válságba a világot, az meg, mint minden, ami ördögtől való, azonos a baloldallal. A valóság ezzel szemben az, hogy a válságban a neokonzervatív-neoliberális modell folytathatósága kérdőjeleződött meg. Obama például a neokonzervatív Bush politikájának kritikájával győzött, és bár az Egyesült Államok pártviszonyait nem lehet egy az egyben európaira „fordítani", de azt már mégsem lehet mondani, hogy Obama jobbra állna Bushtól! A válság megrendítette a baloldali Blair és Brown Angliáját és a jobboldali Angela Merkel Németországát is. Ráadásul a Fidesz az európai jobboldal gyógymódjait is választóriogatónak tartja. Merkel már korábban megmondta: áfát kell emelnie, Orbán itthon ez ellen tiltakozik. A szlovák jobboldali Dzurinda annak idején csupa olyat tett, amit nálunk a Fidesz sátáni ötletnek kiáltott ki.

Egy biztos: bal- és jobboldal, bár különböző módszerekkel, de Európában általában nem „megúszni" reméli a válságkezelést. Mind azon dolgoznak, hogyan lehet megújítani, újjáépíteni jobb- és baloldal útjait. Ez a főútvonal Európában. Aki ezt a fáradságos útépítést nem vállalja, az persze letérhet a főútvonalakról, a felelősség útjairól. Ott vannak a könynyebbnek ígérkező mellékutak, a cselekvés helyett az üres beszéd, a mellébeszélés utcái. Hiába akarja valaki az új, jobboldali Európa prófétájának szerepét játszani, ha nem arra megy, mint a többiek. Lehet Európában most többsége a jobboldali kurzusnak, de ez a kurzus nem az a kurzus, amit Orbán akar.

Nem is elsősorban azért, mert nem akar a válságkezelés valódi felelősségével szembenézni. Ellenzékben ez előfordul, ha nem is „komilfó". Főleg azért, amit írásában a válság utáni világ új modelljéről gondol. Odáig még közösen gondolkodik Európával, hogy ugyanazzal kereskedik a politikai piacon, mint mindenki. Ez pedig a nagyobb biztonság, a védelem ígérete. A világválság legjobban a biztonság, a kiszámíthatóság értékét növelte meg, hiszen kinek-kinek át kellett élnie, hogyan roppantja meg a válság a biztosnak hitt gazdaságokat, vállalatokat, bankokat, egyéni, családi egzisztenciákat, munkahelyeket, országokat, életeket. A világ nem dollárban, euróban, forintban, hanem magabiztosságban vesztette a legtöbbet. Ezért Európában valóban a baloldalt hagyta el a több támogató. Hiszen eddig inkább tőle várták és sokszor kapták is jogok, ellátások, intézmények formájában a biztonságot azok, akiknek tőketartalék híján a pénzük ezt nem adhatta meg: a hagyományos baloldali választók. Ezért benne csalódtak többen és jobban, amikor ezt a biztonságot a világválság törékennyé tette.

Most tehát mindenki olyan modelleket keres, amelyek újfajta garanciákat építenek be a biztonság, a kiszámíthatóság erősítésére. Természetes, hogy a „biztonság" felértékelődése felértékeli, újragondoltatja az egyik (de nem egyetlen) „biztonságszolgáltató": az állam szerepét is. Az utak azonban itt elválnak. De nem elsősorban jobb- és baloldal között (bár hagyományosan éppen a baloldal volt hajlamosabb az államot több feladattal ellátni). Inkább aszerint, hogy milyen az az állam, amelynek most ki-ki komolyabb kontrollszerepet szán. Mert addig rendben van, hogy az államnak közösségi felhatalmazás alapján új módon is „be kell szállnia" a piac szabályainak egyfajta kontrolljába, a versenyszabályokkal viszszaélők megfékezésébe, a kiszolgáltatottabbak védelmébe. De az már nem mindegy, hogy - a „ki neveli a nevelőt?" kérdés mintájára - ki, mi, hogyan kontrollálja a kontrolláló államot magát, egyáltalán kontrollálja-e valaki, vagy pedig a politikai hatalom fékek, ellensúlyok, komoly ellenőrzés nélkül működik. Mert rettenetes dolog a tőkének, a hektikus piacnak vagy a gazdasági kiváltságok, monopóliumok birtokosainak való kiszolgáltatottság és biztonsághiány, ennél csak egy lehet rettenetesebb: a kontroll nélküli, koncentrált politikai és gazdasági hatalomnak való kiszolgáltatottság, a szabadság- és biztonsághiány. Ezért minél inkább számít az erősebb államra akár a bal-, akár a jobboldal, annál inkább kell ezerszeres demokratikus garanciákkal védekezni az állam kisajátítása, intézményeinek politikai „einstandolása", kontrollnélkülisége ellen. Orbán írásában viszont az még legfeljebb csak kétértelmű, hogy „az első számú felelősséget a választott politikai vezetők képviselik, és nekik ezért ezzel arányos döntési és befolyási joggal és hatalommal kell rendelkezniük a nemzeti, az európai és a világ gazdasági folyamatai felett". (Remélem, mindez aprópénzre váltva nem úgy hangzik, hogy a politikai vezetők döntik el vállalkozásaikról: „ne mi nyerjük a legtöbbet", vagy éppen „mi nyerjük a legtöbbet".) A nagyobb baj ott kezdődik, hogy az Orbán-féle új jobboldali hatalomnak nincsenek demokratikus ellensúlyai, kritikája, nem kell megmérettetnie magát más politikai elgondolások tükrében, hiszen Orbán szerint megszűnik a politikai sokszínűség, a pluralizmus, mindaz, amiért annak idején a többpárti parlamenti demokráciát kitalálták. Már nem csak az „ellenzék nélkül is működik a parlament" hányavetiségéről van szó. Az árulkodó megjegyzés azóta ideológiává terebélyesedett: „az eddigi kétpólusú politikai rendszer centrálissá alakul", és ez a magyar emberek nagy „történelmi lehetősége".

Nem hinném, hogy akár az európai jobboldal, akár a baloldal „főútvonalain" erre van az útirány. Mert nem mindegy, hogy a „biztonság" iránti nagy keresletet valaki arra használja fel, hogy az erős állam ürügyén egyoldalú erőpolitikához gyűjtsön érveket, vagy pedig arra törekszik, hogy a sokszínűségből, a párbeszédből, a vitákból és a szövetségekből erőt gyűjtő állam járuljon hozzá az erős védelemhez, hogy megakadályozza: bárki másodrendű, kiszolgáltatott legyen. Orbán Viktor joggal mutat rá: nem igaz, hogy a piac „magától", eleve jó, teljesen és helyesen önszabályozó. De ugyan miért gondolja, hogy a piacot emiatt ellenőrző politikai hatalom, meg annak gyakorlója viszont „magától", eleve jó, teljesen és helyesen önszabályozó, anélkül, hogy a megnövekedett felelősségével arányosan demokratikus kontrolljai és szabályai is erősödnének. „A piac védtelen az emberi mohóssággal és kapzsisággal szemben" - írja. És a politikai hatalom az? Orbán Viktor úgy akar több hatalmat, több ellenőrzési jogot, hogy őt magát adott esetben lehetőleg ne ellenőrizze senki. Ez nem stimmel. Veszélyesen nem stimmel. Úgy tünteti fel, hogy a másik oldal a maga természetes és kölcsönös kontrollszerepével tulajdonképpen már nincs is, léte erkölcstelen vagy értelmetlen. „A baloldaliság céltalanná vált" - mondja. Ráadásul Orbán szerint már nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában - a spanyol Zapateronak el tetszett ezt már mondani? A pártok dolga most az is, hogy álljanak elő jobb, biztonságosabb társadalmi modellel annál, mint ami a válsághoz vezetett. Az Orbán által felvázolt modell azonban nem jobb, hanem roszszabb még a réginél is. De ettől még a régi sem jó. Megújításra szorul. Ha nem is rendszerváltásra, de modellváltásra van szükség. Mivel a biztonság lett az igazi „hiánycikk", az új modellnek nagyobb biztonságot kell nyújtania és csökkentenie kell a kiszolgáltatottságot. Van, aki emiatt baloldali fordulatról beszél. Én nem gondolom, hogy eddig nem voltunk baloldaliak. Azt viszont igen, hogy a baloldal „napirendjét" most új témákkal, új feladatokkal és módszerekkel kell kiegészíteni. A baloldal korábbi modelljeiben is az egyenlőtlen viszonyokat próbálta kiegyensúlyozottabbá tenni. Emancipált. Munkavállalókat a munkaadóhoz, hagyományos nyelven a munkát a tőkéhez képest, a nőket a macsóvilághoz képest, egyik meggyőződést, hitet, kultúrát a másikhoz képest. Most újfajta kiszolgáltatottságok ellen kell eszközöket mozgósítania. A fogyasztót „egyenjogúsítani" a lehetőségeivel visszaélő szolgáltatóval szemben. Napi példával: a banki ügyfelet a bankkal szemben. A feltámadó előítéletekkel sújtottakat védeni a jogtiprókkal szemben, a károsultat a bűnelkövetővel szemben, a mélységből jövőt megvédeni attól, hogy csakis bűnözővé válhasson. Választ és védelmet adni nem csak a nyugdíjasoknak, hanem a negyvenesek, ötvenesek, a gyerekes anyák újfajta munkaerő-piaci kiszolgáltatottságával szemben. Kidolgozni az energiabiztonság és a környezeti biztonság új programjait. Új tárgykörök, új nyelv, új feladatkörök a régiek mellett.

Összehasonlítva a magyar baloldal és az orbáni „új jobboldal" vállalt karakterét:

1. A magyar baloldal nagyobb biztonságot akar, de tudja, hogy ezt csak változásokkal érheti el. Progressziót, modernizációt kíván, változáspárti, nyitott akar lenni. Orbán Viktor most úgy mutatkozik be, mint akinél a „változás" visszafordulást, bezárkózást, múltba nézést jelent, a koronaúsztatástól a turulig felsorakoztatott történelmi kellékekkel. A baloldal az európai felvilágosodásban keresi gyökereit, Orbán a kiátkozott neoliberalizmusnak azt is a szemére vetné, hogy „a leghangosabban szokta a középkort sötétként emlegetni". A baloldal 1968-ból a gazdasági, politikai és életmódreformerek „nagy generációjára" emlékszik, a Fidesz azt látja benne, hogy Európa bűnbe esett a szabados neoliberalizmussal.

2. A magyar baloldal azok mellé akar állni, azok érdekeit képviselné az eddigieknél szélesebb körben, több helyzetben és kreatívabban, akik az adott viszonylatban a kiszolgáltatottabbak. Ezért dolgozik a hétköznapok elvárható szociális és jogi biztonságán. A Fidesz ezerrel lő a vagyonadóra, a kríziskezelő alapra, nem is érti, miért kellene a jobbmódúaknál „kalapozni".

3. Valódi biztonság csak átjárható társadalomban van. A magyar baloldal dolga a társadalmi mobilitás újraindítása. Ezért fő ügye kell, hogy legyen a munkahelyteremtés mellett az oktatás, a tudás és a kultúra hozzáférhetősége. A Fidesz retorikája hol szegényellenes, hol gazdagellenes, de szemet huny a mélyszegénységben élők kollektív megbélyegzése felett.

4. A magyar baloldal jogvédő, közrendvédő és erőszakellenes akar lenni. A Fidesz stílusa tudatosan militáns, muszklimutogatóan macsó. Inkább erősnek, mint békésnek akar látszani. A szélsőjobbot „két pofonnal" véli elintézhetőnek. Jogtisztelete törékeny. Kordont bont, a joggal szemben is őrzi a „turult". A jognál fontosabbnak mutatja az erőt, „oszt jónapot".

5. A magyar baloldal programjának állandó eleme, a „baloldali minimum" része a demokrácia, a sokszínűség, a politikai nézetek, kulturális ízlések közti szabad választás joga, amelynek csak mások megfélemlítése, méltóságának megsértése szab határt. A Fidesz tudatosan vezérelvű, az „egységes tábor", az „ütőképes csapat" képét kívánja mutatni. Az MSZP gyakran megkínlódik a maga sokszínűségéért és sokszínűségével. Kultúra- és életfelfogása világias (de nem vallásellenes). A baloldali értelmiség nyelve inkább önkritikus, reflexív, meditáló, míg a jobboldali tollforgatók gyakran a „szent háború" harcosainak mutatkoznak. Az „isten, haza, család" Orbán írásában felmelegített jelszavát mintha csak fegyverként forgatná az „istentelenek", a „hazaárulók", az „idegenszívűek", a ne adj isten „szinglik" (lásd Mikola) vagy az élettársak (lásd Semjén) ellenében.

Hogy azt akarom-e mondani, hogy az MSZP hófehér, a Fidesz meg fekete? Ugyan már! Eszem ágában sincs ezt gondolni. Elsősorban nem arról van szó, hogy most milyenek az egyik vagy másik párt politikusai. Hanem arról, milyenek akarnak lenni, milyennek akarnak látszani. És ez az igazán fontos. Mert ezt az utat kínálják az országnak. Mindegyikről eldönthető: széles főutca, szűk mellékutca vagy zsákutca-e.

Lendvai Ildikó, az MSZP elnöke