Majdnem száz éven át rágta a magyar értelmiség ezt a gumicsontot, anélkül, hogy bármi épkézláb dolog kisült volna belőle (bevállalom ezt a képzavart). Voltak az árokásók, a véresszájúak, akik kígyót-békát kiabáltak egymásra, és voltak az árokbetemetők, e jámbor, méla tekintetű, álmodozó elmegyógyintézeti ápolók, akik a hangoskodó idióták okozta sérelmeket igyekeztek enyhíteni. A kilencvenes években és a kétezres évek elején nagy divat volt azon fantáziálni, hogy milyen szép lenne, ha ezt a megosztottságot, amely a magyar politikai-szellemi életet oly keservessé teszi, fel lehetne oldani.
Érdekes kísérlet volt ez, furcsa illúzió, hogy majd egy szép napon a vidéki gyerekek, akik szénaboglyáról meg gumicsizmáról szeretnek verset írni, és a lipótvárosi filozófuslányok, akik Lévinast és Derridát reggeliznek, egymás nyakába borulnak.
Vagy mit tudom én. Soha nem éreztem a magaménak ezt a vitát. Műveltségem volt, szociokulturális identitásom viszont nem: budai voltam, de nem keresztény-közép, liberális voltam a nélkül, hogy a ballib politikai formációkat vonzónak találtam volna, irtóztam a népiektől (majd egyszer részletesen elmondom, miért), de az urbánusokkal sem tudtam azonosulni (majd ezt is elmondom), otthon meg egyáltalán sehol nem éreztem magam (ez meg aztán pláne hosszú történet, és részben el is mondtam).
Idegenként ténferegtem ebben a budapesti világban, ahol a többi szereplőnek általában szilárd identitása, kedvenc focicsapata, zsigeri nácizmusa vagy zsigeri zsidó paranoiája volt (nem is beszélve a digókról meg a popperekről). Üdítő volt a hontalanság ennyi terhelt identitás között, ugyanakkor rettenetesen nyomasztó. Ezért egy darabig én is olyasmiket gondoltam, hogy ezt a bizonyos árkot be kellene temetni és úrrá kellene lenni a pszichózisokon. Aztán most meg néhány hete, valami teljesen más kapcsán eszembe jutott ez a népi-urbánus dolog, és ahogy körülnéztem, egyszerre
azon kaptam magam, hogy se a megszokott árok, se a megszokott értelmiség, se semmi.
Hát hogy van ez, azon túl, hogy régen minden jobb volt (tudjuk, a nyolcvanas években fél év alatt több jelentős mű született, mint az azóta eltelt harminc évben)? A szép régi népi-urbánus háborút ma már nem vívja senki, kiveszett, mint a párbajvirtus vagy az autóstáska – nem azért, mert a Fidesszel együtt a népiek győztek volna (mint ahogy a kommunistákkal, pláne Kádárral sem az urbánusok győztek), hanem azért, mert a Fidesz oldalán elfogytak az értelmiségiek. Miközben a látszat az, hogy a ballib értelmiség a totális politikai vereség következményeképp legitimitását vesztve felmorzsolódott és letette a fegyvert, valójában az történt, hogy népi oldal értelmisége tűnt el.
Konzervatív, keresztény, muszlim, akármilyen értelmiségiek természetesen maradtak, de nem valószínű, hogy a Jobbik vagy a Fidesz értelmiségének számítanának a jövőben. A népi oldal, az MMA esztétikája (nincs egyenlőségjel közöttük, sem e kettő és a Fidesz között, csak nagy, közös részhalmaz) lényegében ugyanaz az esztétika, mint az urbánusoké, csak a vezértulkok épp nem a progresszió, hanem a giccs pártján hepciáskodnak. Vannak, akik szeretnek mögé kérdezni a dolgoknak és vannak, akik nem, vannak a héliocentrikusok és vannak a geocentrikusok – nekik a látszat is elég, elvégre a nap tényleg balra nyugszik, jobbra pedig kél.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
A népi-urbánus ellentétnek akkor van értelme, ha ezt az esztétikainak álcázott harcot valójában a hatalom megragadásának célja vezeti. Politikai harc nélkül kiderül, hogy az egésznek semmi teteje: művészekről, gondolkodókról és tudósokról van szó, akik szeretnének abban a szerepben tetszelegni, hogy van, hogy lehet még politikai hatalmuk, és szeretett népüket abba az irányba vezethetik, amely szerintük nekik a legjobb – miközben az az igazság, hogy mind a ballib, mind a jobboldali kormányok eredményesen hajtották el őket a tűz mellől, elvégre
minden rendes gengszter tudja, hogy értelmiségit nem érdemes bevenni a rablásba, mert netán maradtak még eszméi vagy erkölcse, és a végén még asztalt borít, másrészt meg kétbalkezes, és véletlenül tökön szúrja magát az aranyrúddal.
De a Fidesz azért talán egy kicsit mégis nagyobbat rúgott az értelmiségébe, mint a ballibek. Kezdettől világos, hogy a Fidesz tojik az értelmiségre, a jobboldalira is, a baloldalira is, a héliocentrikusokra és a geocentrikusokra is. Az értelmiségének maradékát, akik lényegében már csak a Fekete György és Kerényi Imre típusú zombik, arra használja, hogy szívassa és elzárja a pénzforrásoktól azokat, akik nem hajlandók kollaborálni, meg hát amire a zombi mindig is való volt: ijesztgetésre.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Az utolsó, kétségbeesett igyekezettel próbálják a megélhetéstől és a nyilvánosságtól elzárni az egykori ellenfeleket, miközben alighanem már maguk is rájöttek, hogy nem lesz itt semmiféle áttörés, a kommunisták által lebutított, hitét vesztett, istentől elfordult, szinglihordákba tömörült, házasságon kívül gyereket szülő, okostelefonját nyomkodó és vasárnapi nyitva tartást követelő magyart nem fogják tudni az udvari értelmiség segítségével visszaterelni az isten, haza és család patriarchális feudalizmusába,
mert a nép, igen helyes módon, mind a népi, mind pedig az urbánus értelmiségre magasról szarik, totál nem érdekli, hogy a Föld forog-e a Nap, vagy a Nap-e a Föld körül,
mert van neki bulvártévéje, internete, zenéje, sztárjai és ikonjai, ezeket nem lehet a jézuskára vagy a szent koronára, sem pedig baloldali társadalomfilozófusokra visszacserélni.
Hogy legalább szimpátiát csikarjanak ki belőlük, a „jobboldalnak” nevezett konglomerátum számára egyetlen perspektivikusan működőképesnek tetsző projekt maradt, a „Kill the Poor”, ahogy kedvenc Dead Kennedy sem tolta egykoron, kill the poor tonight (at last we have more room to play – lásd a miskolci történetet). Ez az ultima ratio, amelyhez még rajongókat lehet toborozni. Aki képes ehhez értelmiségiként asszisztálni, arról tényleg le kell tépni a váll-lapot. Márpedig ha a héliocentrikus/geocentrikus vita nem politikai kérdés, hanem esztétikai (asztronómiai), akkor többet nincs is értelme.
Ezt a harcot valamikor esszékben és könyvekben vívták, vitaesteken és egyetemi előadókban; ma már a Facebookon vívnák, ha egymás ismerősei lennének (de nem azok). A trollkommandó, aki a mandinert vagy a közösségi oldalakat telefossa (na, ez már nem a latin főnév), már nem tud érvelni, csak a gazdáik által kiötlött kontentot nyomják: a gazdákat „kommunikációs” iskolák tanították, amelyek azt az elvet vallják, hogy nincs gondolkodás, szellemi iskolák, nincs világnézet, önkínzó olvasás és életre-halálra szóló eszmei csaták, csak kommunikáció van, nyúlfarknyi üzenetkék, amelyek az agyhalott célcsoport vegetatív idegrendszerét a kívánt módon stimulálják.
Minden mindegy, anything goes.
Semmi nem fontos, csak a számlaírás a végén.
Az értelmiségi lét legvégső stádiuma: beismerni, hogy a tanult elme bármi mellett képes érvelni, amiért megfizetik: ahol kezdtük, ott is fejezzük be. Volt egy hisztérikus epizód, amely hittel akarta feltölteni az eleve üresnek gyártott edényt, a kartondobozokat, amelyek eleve áfacsalásra készültek, hogy látszólag megutaztassák a kamionnal az árut. A dobozokat már a görög rétorok eleve üresnek gyártották, kár volt tartalommal megtölteni. Kár volt a kategóriákat és a fogalmakat feltőkésíteni.
Ha ez megtörténhet, akkor elismerjük, hogy végső soron mégiscsak a mindenkori fasizmus, a mindenkori patriarchális erőkultusz a győztes. Viszont ha ez így van, ha a politika közelében maradt értelmiség ennyi, vagyis nem értelmiség, akkor egyszercsak kiderül, hogy az árok már rég nincs ott, ahol megszoktuk, és a maradék értelmiség nem egymással áll szemben, hanem
egy olyan árok másik oldalán találja magát, amelynek a túloldalán a tudatlanok és az elvtelenek borzalmas zombihada vicsorog,
és ahogy ez már a számítógépes játékok szubkultúrájában megszokott, ezek a zombik különféle eszmék lerongyolódott egyenruháit viselik, tehát részben nácik, részben szerzetesek, ministránsok, bő gatyások, tarsolylemezesek, nyalka huszárok és vörös katonák, fehérló-áldozók és hegyes sipkás sumérok, de az appstoreban néhány dollárért nyilván lehet vásárolni egyéb kollekciókat is, gallértalan inges muzsikot és fekete szoknyás pópát, hogy a Böszörményi úti zászlóanyákról és rózsadombi cheguevarásokról már ne is beszéljünk.
Szóval most már biztos vagyok benne, hogy jól van az az árok ott, ahol van. Csak még nem elég széles.
