Az ún. Nemzeti Ügyek Politikájában – a Fidesz utolsó választási programjában – egy szó sem esik az állami földek privatizációjáról. Inkább az ellenkezőjéről: a jó termőföld nemzeti kincs, Magyarország pedig akkor lesz újra gazdag és erős, ha az élet meghatározó területein – így az állami vagyonnal történő gazdálkodásban is – „a nyugat-európai működés jeleit mutatja”, vagyis megőrzi, ami az övé (aki nem hiszi, olvasson nyugodtan utána: ezzel kampányolt 2010-ben a jelenlegi kormánypárt). Márpedig Nyugat-Európában egyetlen állam sincs, amelyik dobra verné az állam földvagyonát. Még a pénzügyi csődben lévő Görögország sem készül ilyesmire – mi több, a köztudottan gonosz, és a nemzetközi nagytőke zsoldjában álló Európai Unió sem bátorította vagy kényszerítette soha semelyik tagállamát arra, hogy szabaduljon meg az állami földektől. Az uniós szabályozás földadásvételi ügyekben egyszerű, és csak a diszkrimináció tilalmára szorítkozik – vagyis arra, hogy ha valamelyik kormány mégis úgy dönt, hogy földet ad el, akkor minden vevőjelöltnek ugyanolyan feltételeket kell szabni.
Ezek a mindenki által könnyen ellenőrizhető tények – de nézzük, mivel magyarázza a mi kormányunk, hogy hirtelen elkártyázná az állami vagyon utolsó nagyobb szeletkéjét. Jakab István – annak a Magosznak az elnöke, amelytől az egész földprivatizációs ötletelés elindult – nemrég azt nyilatkozta: „azért kell mielőbb elindítani a földvásárlási programot, mert a külföldiek tulajdonszerzését megakadályozó hazai földtörvény ellen két európai uniós eljárás is van, és félő, hogy egy esetleges negatív döntés eredményeként a hazai termelők helyzeti előnye megszűnik a külföldi tőkés társaságokkal szemben”. Az indoklás jól hangzik, az igazsághoz azonban semmi köze. Az Európai Bizottság az említett eljárásokban egyértelműen a diszkriminációt rója fel a magyar kormánynak, vagyis azt, hogy a földadásvételnél a magyar gazdák előnyt élveznek más tagállamból származó kollégáikkal szemben. Mi ugyan tudnánk más diszkriminatív elemet is említeni a hazai gyakorlatból, a lényeg azonban az, hogy az unió ezúttal sem biztat senkit földeladásra. Azt pedig aligha nehéz belátni, hogy a magyar föld a legnagyobb biztonságban mégiscsak a magyar államnál (meg – ha adnának nekik belőle – az önkormányzatoknál) lenne: ha nincs állami földeladás, akkor semmilyen úton-módon nem tudná külföldi megszerezni.
Amennyiben ehhez még hozzávesszük, hogy a kétharmados vagyontörvénnyel mára úgyszólván eladhatatlanná tett állami vagyontömegből a jelenlegi kormány a nemzeti földalapról szóló törvény segítségével épp a termőföldet menekítette ki – az azóta is zajló szabad rablás tárgyává téve azt, aminek a megvédése állítólag a „nemzeti” földpolitika elsődleges célja –, tényleg csak annyi lehetőségünk marad, hogy nézünk bután, mint flaszterparaszt az inszeminátorra. És csupán félve, magunkban idézzük fel azt a kivételesen őszinte tavalyi kormánynyilatkozatot, amely világossá tette: „akié a föld, azé az ország” – mert egyre esélyesebb, hogy tényleg az egész ország azoké lesz, akik most a földünket elviszik.
