Történelmi dilemma elé állította az alkotmánybíróságot a köztársasági elnök, amikor nem írta alá, hanem a fogyatkozó tekintélyű testület elé utalta a nemzeti parki földek lenyúlását lehetővé tevő jogszabályt. A bíráknak látszólag a nemzeti vagyon egy kis szeletkéjéről kell dönteniük, valójában az Orbán-rendszerről mondanak majd ítéletet.
Deklarálhatják, hogy a természeti értékek védettsége utólag nem csökkenthető (ahogy egy korábbi AB-határozat és nemrég az ombudsman is kimondta) – de akkor mi lesz a zöldminisztérium nélküli kormánystruktúrával, a független zöldhatóság kormányhivatalokba olvasztásával, a kiemelt beruházásokkal, a Normafáról, a Városligetről meg a Dagályról szóló törvényekkel, a Kossuth térrel, a Római-parttal, Kishantos beszántásával? Mondhatják azt is, hogy nem gond, ha a Hortobágyból hűbéri telkeket csinálunk – de ha továbbra is mindent szabad, akkor minek a NER-ben ombudsman, alkotmánybíróság és alkotmány?
Áder János, az AB tagjai és mi is tudjuk: jogszerű döntés csak egy van, annak viszont beláthatatlanok a következményei. És ez – hiába tolta most rájuk a felelősséget az államfő – nemcsak a talárosok problémája, hanem a fent felsorolt ügyekben konzekvensen hallgató Áderé is. Rá (ugyanúgy, mint olimpiai bajnok elődjére) nem az alkotmányos demokrácia fölötti őrködés, hanem a bólogatás szerepét osztották. Tartunk tőle, hogy mostani bátorsága is múló epizód csupán, és nem a természeti örökség, hanem csak az elnöki arc mentésére szolgál. De evvel együtt a lépésnek van súlya, ha kisebb is, mint a tétje.
