Az iszlamofóbia fogalma tehát nem új, de szélesebb nyilvánosságot a kétezres években kapott. Armando Salvatore vallásszociológus és Irfan Ahmad antropológus a 2013-ban írott közös tanulmányában az iszlamofóbiát az európai modernizáció lényeges elemének tekintette, olyan kódnak, amely meghatározza a Nyugat önértékelését. És az ellenpont szerepét – akár kimondják, akár nem – sok nyugati fejében az iszlám tölti be, amelyről sok téves képzet halmozódott fel az évszázadok során.
Ilyen pontatlan nézet például az iszlám idegensége Európában. Amióta 711-ben Tárik vezér átlépte a Gibraltári-szorost, az iszlám éppúgy Európa történelmének, kultúrájának és népességének része, ahogyan a kereszténység része a Közel-Kelet vagy Kína történelmének és kultúrájának. Súlyos hiba leszűkíteni az európai muszlim népességet a bevándorlókra, menekültekre és azok leszármazottaira, kivált, ha még ezt a három kategóriát is összemossák.
Európa földjén őslakos muszlim közösségek is élnek: bosnyákok, albánok, bulgáriai pomákok, dobrudzsai horahaiok, dobrudzsai és bulgáriai törökök, litvániai, belorussziai és lengyelországi lipek, tatárok (közülük származik Charles Bronson). Őket nézzük le, az ő európaiságukat tagadjuk meg, ha az iszlámot és a migrációs politikát összekapcsoljuk, holott az két külön kérdéskör, és még a migráció esetében is külön kell kezelni a gazdasági bevándorlást és a menekülést. És még további tényezők bonyolítják a képletet: a szunnita és síita viszony, illetve ezeken belül a különböző irányzatok, áramlatok léte. Más a fundamentalizmus (szalafizmus), más a szúfizmus, vagyis az iszlám misztika, más a modernista/liberális iszlám teológia és más a népi vallásosság.
Az sem mindegy, ki él Nyugat-Európában, ki a keleti periférián, ki egy gettósodott külvárosban, ki egy kisvárosban. Nem beszélve a fogadó társadalmak gazdasági, munkaerő-piaci és szociális állapotáról. Vagyis mind etnikai és kulturális, mind eszmei, mind földrajzi és szociális tekintetben a sokszínűség jellemzi az iszlámot és annak helyzetét Európában – hasonlóan a többi valláshoz. Hibás tehát az a kommunikációs gyakorlat, amely úgy beszél az iszlámról (és a kereszténységről, a zsidóságról, a buddhizmusról stb.), mintha az valami homogén, arctalan embermassza lenne.
Az iszlámtól való félelem paradox helyzetet eredményez: egyre-másra jelennek meg az európai színtéren olyan pártok és mozgalmak, amelyek alapvető értékeiket, társadalom- és gazdaságfilozófiájukat tekintve liberálisok, sőt libertariánusok, ám támadják a muszlimok tömeges bevándorlását, tagadják integrációjuk lehetőségét, és összemossák az iszlamista ideológiát az iszlámmal, holott a kettő között nagy a különbség. Őket rendre szélsőjobboldalinak nevezik, holott valójában ideológiailag meglehetősen sokszínűek. A libertariánus Holland Szabadságpárt vezetője, Geert Wilders eljutott a mecsetépítés tilalmának és a fejkendőadónak a követeléséig. Nem olyan régen Svájcban, a népszavazások hazájában a lakosság 57%-a támogatta referendumon az új minaretek építésének tilalmát. Ami a vallásszabadság eszméjével is összeegyeztethetetlen. Douglas Pratt valláskutató felhívta a figyelmet egy súlyos, a konkrét kérdésen túlmutató veszélyre. Ha egyszer egy demokratikus aktussal, a népszavazással megtiltották új minaretek építését, akkor a demokrácia elindulhat a „csúszós lejtőn": legközelebb talán a katolikus templomok építését tiltják meg. Hol lesz ennek a vége? Iskolapéldája ez az eset annak, amikor a liberális demokrácia két komponense egymás ellen fordul, és a demokratikus döntéshozatal rombolja az emberi jogokat.
Az integráció persze komoly probléma, elsősorban Nyugat-Európában, és e tekintetben nyilvánvalóan új eszközökre van szükség. Nem lehet csak a gazdasági konjunktúrától, a munkanélküliség csökkenésétől, az iskolarendszer javulásától várni a sikeres integrációt. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. Lelki integrációra is szükség van. Ehhez példákat kellene bemutatni a médiában. Olyan sikeres egyéni integrációs mintákat, történeteket, amelyek mások számára is követhetők. A politikának és a médiának mindebben nagy felelőssége van. Az iszlamofóbia helyett inkább szövetségest kell keresni az iszlámban a radikalizmussal szemben.
A szerző történész, politológus
