Nincs semmi baj. Felhívtam Hegyi Ivánt a sportrovatnál, és ő megnyugtatott, hogy Albert Flóri felépült a sérüléséből, és játszani fog a vasárnapi Fradi–Diósgyőr bajnoki mérkőzésen. Varga Zolival megint nagyot alakítanak majd, öt-egyre nyerünk, Novák Dezső is lő egyet tizenegyesből, csak szurkoló lesz kevés; a Fradihoz elég méltatlan 18 ezer néző.
Így megy ez álló egy éve. Mióta nem kifejezetten biztatóak a leleteim, újra járok meccsre, sőt bérletünk van kamasz fiammal a Fradiarénába. A fiam remek partner, nagyon is tudja, hogy nekem ez már nem foci, és nem is Fradi, engem egyedül az aréna vonz, a fedett lelátó, ahogy ráborul a játéktérre, az akusztika, hogy itt szólhatna csak igazán a telt házas „Hajrá, Fradi!”, amire a Népstadion alkalmatlan volt. Mindegy, most sem magam miatt járok az arénába, hanem Flóriék miatt, mert ez az aréna őket illetné, nemcsak, mert ők az én ifjúkorom, de mert ők fociztak meg érte, ennélfogva amikor nagy ritkán gólba botlik a labdával Böde, és a riporter parádét emleget, akkor én finom Flóri-pörgetést képzelek a kapuba.
Mikor az embernek nem túl jók a leletei, nincs már arra ideje, hogy sértődöttségből kihagyjon egy-két évadot; amikor már olyanok azok a leletek, le kell tudni győzni a hiúságot. Nem úgy van az, hogy amikor majd eljő a pillanat, s lepereg életünk filmje, akkor abban amúgy is benne lesznek Flóriék, fiatalságunk összes gólja és finom cselei, azokat addig is elő kell hívni újra és újra, ápolni, gondozni, és szépen, komótosan kiélvezni, immár az ehhez méltó arénában.
