Sokszor annyi is elég a népszerűséghez, hogy kijelentsük, mi nem vagyunk… mások. Sokszor az is elég, ha kijelentjük, újra és végre bezárkózunk önmagunkba, megszabadulunk a másoktól átvett, ránk kényszerített (???) tulajdonságainktól, mi nem változunk, megőrizzük magunkat olyannak, amilyenek szüleink, nagyszüleink, dédszüleink voltak. Ismerős?
Én mint liberális gondolkodású értelmiségi legalább háromszor hallottam vagy éltem át, hogy a legközvetlenebb szövetségeseink ujjal mutattak ránk: mostantól szabad bennünket kitaszítani, elparentálni. Először Horn Gyula dobta oda szövetségesét, az SZDSZ-es Kuncze Gábort „talpasainak”, mondván: „ami itt van, az nem közbiztonság”. Ha valakinek, neki tudnia kellett, hiszen ő és hívei uralták a biztonsági szolgálatokat, hogy arról a robbantás- és gyilkosságsorozatról nem a belügyminiszter tehet, meg sem tudta volna akadályozni. Másodszor az én Péterkém igyekezett pártja talpasainak növekvő elégedetlenségét némi SZDSZ-es véráldozattal, az én beáldozásommal leszerelni. Ha valaki, akkor éppen ő tudhatta, hogy az általa hiányolt gyakorlatias és gyors döntéseket az ő és hívei közbeavatkozásai hátráltatják, amikor saját miniszterének, nekem küldött ultimátumot, hogy csikarjam ki a jogosan birtokon belül lévő befektetőből az M5-ös matricásítására kedvező döntést, amivel megüzente a befektetőnek, bármi lehet az ár, zsarolhatnak engem. Harmadszor akkor éltem meg a kakasszóig elkövetett cserbenhagyást, amikor a „reform vagy halál” miniszterelnöke látványos orremelő gesztussal rúgta ki az egészségügyi reformért mindent beáldozó SZDSZ-es minisztereit, utolsóként Horváth Ágnest, mondván, a liberálisok „fenn hordják az orrukat”. Mindhárman: Horn, Medgyessy, Gyurcsány, szövetségesük véráldozatával reméltek talpasaiktól pillanatnyi népszerűséget, mind a hárman azt hitték, hogy ha megszabadulnak a városias, nyitott gondolkodású, értelmiségi beszédmodorra hajlamos liberálisoktól, övék lesz a mennyek országa. Csalódniuk kellett. A választó nem értelmiségi, nem is vallásos, csak többnyire gerinces ember. A mondást, amelyre a címben utaltunk, idézte emlékezetébe: bízhatok-e én abban, aki hajlandó hatalma érdekében legfontosabb szövetségesét beáldozni? Nyert ezzel Horn, Medgyessy vagy Gyurcsány? Nem, mi veszítettünk. Ránk hozták a bundás indulatokat.
Miért hánytorgatom fel ezeket a régi dolgokat? Legyen elég annyi, hogy az ún. baloldalon bejelentkezett vezetőjelöltek mindegyike még baloldalibb akar lenni, de úgy fokoznák a baloldaliságot, hogy kirázzák magukból és pártjukból a liberálist, úgy akarják megkülönböztetni magukat a keresztényi, populista nemzeti-szocialistáktól, hogy még náluk is jobban megvetik a liberálisokat. A politika nem házasság. Nem kell a partnert szeretni. Én azért mégis ejtenék egy könnycseppet az újra halni készülő szocialistákért. Amikor minket ütöttek, mindig veszítettek. Lehet, hogy most majd végleg.
