A parasztoknak megvolt a véleményük Kazinczy Ferencről. Arról a szabadkőművesről. Mert: „Aki szabad, az nem lehet rendes ember. A rendes ember az rab, olyan, mint ők maguk. (…) Az igazi urak rendes emberek, mert szintén nem azt csinálják, amit akarnak, hanem azt, ami Istentől rendelt sorsuk és feladatuk e földön, vagyis őket, a parasztokat, a rabokat gyötrik kínozzák és szipolyozzák. Az ilyen úrfélék, mint Ferenc, akik szabadok… és nem hajlandók rendes ember módjára őket kínozni és szipolyozni, azok mindkettejükre: igazi urakra és igazi rabokra egyformán veszélyesek” (Péterfy Gergely: Kitömött barbár).
Ennek a szabadságveszélynek az elhárítására szolgál a rendes iskola. Ami arra való, hogy a rendetlen gyerek rendes rabbá cseperedjen. Klebelsberg Kunó is azzal a deklarált céllal fejlesztette az oktatási rendszert, hogy minél többen minél inkább azonosuljanak a keresztény-nemzeti ideológiával és a hatalom által (az Isten nevében) nekik szánt szereppel. Ilku Pál is pont ezt akarta szocialistában, az Isten kivonásával. Az ő minisztériumában kezdte a pályáját Hoffmann Rózsa, aki a rabképzés ideológiáját MSZMP-s párttagkönyvét KDNP-sre cserélve visszaklerikalizálta, és Klebelsberg nevével s szellemében tiporta vissza a tanrabságba a tanszabadságnak azt az (amúgy is elégtelen) mértékét, amelyet a Kádár-rendszer bomlásakor és a rendszerváltás után elért.
Ahogy a nyugati társadalmak szabadságfoka nőtt, úgy lettek benne az iskolák is egyre szabadabbak, és úgy szaporodtak a személyiség-központú iskolák. A Waldorf, a Freinet, a Montessori, a Rogers stb. Ezek nem abból indulnak ki, hogy milyen gyerek jó a társadalmi rendnek, hanem abból, hogy milyen rend jó a gyereknek. Miként lehet boldogabb, sikeresebb, kreatívabb, miként bontakozhat ki leginkább az egyénisége, valósíthatja meg önmagát. Viszont: ahogy az önmegvalósítás kulcsszóból szitokszóvá válik, úgy válik a szabadságvágyó társadalom szabadságpusztítóvá.
