Alaposságukról híres egykori NDK-s „testvéreink” sem mérték fel eleinte, hogy amikor Berlin két felét elzárják egymástól, nem elég a szögesdrót kerítés, fal is kell, aztán mindjárt két fal hő- és mozgásérzékelőkkel, továbbá homoksáv a falak között, kutyák és nagyon sok határőr. De még így is maradt egy lehetőség: az alagútépítés, amellyel éltek is. Gyakran eredményesen, gyakran nem. 30 ezer egyenruhás védelmezte a falat.
A fenti, fél évszázados példát alapul véve
fikarcnyit sem ér annak számolgatása, hogy a magyar–szerb határon létesítendő kerítés (amelynek végső fizikai állapotát még nem ismerhetjük) 15, 20 vagy 25 milliárd forintba kerül-e, mert nem elég építeni, fejleszteni, őrizni is kell az építményt. Ennyi pénzből évekig úri módon el tudnánk tartani több ezer migránst.
Holott azért sírunk, hogy pár százra sincs pénzünk. Holott az unió erősen beszáll a költségbe.
Minthogy szeretek tiszta forrásból inni, sorvezetőnek magát Orbán Viktor miniszterelnököt fogom használni, aki pár hete kerek perec kijelentette: „Európának nincs szüksége bevándorlókra”. Ez igaz. Óriásit változott a világ azóta, hogy a legfejlettebb országok munkaerőpiaca képes volt számolatlanul felszívni a migránsokat, és nemhogy a „sajátjaik”, az idegenek szociális ellátásával sem volt gondja. A világ rossz felé változott. A legjobb minőségű munkaerőre ugyan változatlanul igényt tart, de tömegekre egyáltalán nem, és szinte valamennyi a szociális büdzséjét farigcsálja.
Mint látjuk, az uniós országok egymást se kímélik. A burgenlandiak a magyarok ellen lázítanak, a britek a lengyel, magyar „vendégmunkások” megszolgált juttatásait nyesnék vissza. A friss befogadókészség hovatovább a nullával egyenlő, és ahol van – Nagy-Britanniában például 40 ezer ápolónő és gondozó hiányzik –, ott a szerencsétlen szíriaiak, irakiak, afgánok, líbiaiak, eritreaiak, szomáliak azonnal elbuknak az alkalmassági vizsgán.
Attól az akár doktrinernek is mondható „elvtől”, hogy politikai üldözötteket befogadunk, de emberi életre, biztonságra, munkára, gondoskodásra vágyókat nem, senki nem akar eltérni. Hiába hirdet empátiát egy olyan tekintély, mint Ferenc pápa. (Ad notam: a mi „főkeresztényünk”, Semjén Zsolt KDNP-elnök lelki feljebbvalójával ellentétben idegen hagyományoktól, kultúráktól, szokásoktól félti a kontinenst és Magyarországot; neki a sok muszlim menekülő, Ferenccel ellentétben, se nem nővére, se nem fivére…)
Amiben viszont sunyi egyetértés van, az a bő százezres migránstömeg terhének a másik nyakába varrása.
Ha sorban megyünk, azt látjuk, hogy mi legszívesebben a szerbek gondjaira bíznánk azokat az embereket, akik Törökország, esetleg Görögország felől jönnek. Maguk a szerbek attól volnának boldogok, ha a görög–macedón vagy a török–bolgár útvonalon közlekedők megragadnának Bulgáriában, illetve Macedóniában. De persze mindnek a Nyugat kell. Mind tranzitál. Magyarország történelmi balszerencséje, hogy „komoly” migráns se Macedóniában, se Bulgáriában, se Szerbiában nem kér menedéket, csak minálunk, de itt se komoly szándékkal.
Amiképp a többiek, mi is tranzitország vagyunk és maradunk is, amíg az osztrákok és a németek el nem kezdik a visszatoloncolást. A szándék megvan bennük, mert ennyi emberrel nem tudnak mit kezdeni. És Magyarország a legközelebbi pont a schengeni övezeten belül – maga a perem –, ahová a legolcsóbban és a legrövidebb úton vissza tudják „telepíteni” azokat, akikről nem hiszik el, hogy politikai üldözöttek.
Éveken át mindenki tétlenül nézte a tranzitálást. Mindenki elégedett volt azzal, hogy a migránsok nem nála akarnak megtelepedni. Nyilván ez bátorította fel a menekülni vágyókat – és az embercsempészeket –, hogy nagyságrendi növekedést mutassanak fel.
Amíg nem kísértett a (vissza) toloncolás réme, nem is történt semmi. Egy ponton azonban a mennyiség minőségbe csapott át: az osztrákoknak és a németeknek elegük lett. Nota bene: elegük lett az olaszoknak is, akik ráébredtek, hogy európai szolidaritás nincsen; szövetségeseik azt gondolják, hogy élvezzék csak a migránsok az ő oltalmukat (és pénzüket).
Azzal fenyegetőznek, hogy „schengeni vízumot” adnak a náluk kikötőknek, hadd menjenek isten hírével északnak, csak náluk ne maradjanak. Munkát nem tudnak, ellátást nem akarnak nekik adni. Ha betű szerinti szigorúsággal nézzük a dolgokat, akkor befogadni/ letelepíteni csak azokat a migránsokat kötelesek az európaiak, akik hazájukban politikai üldözést szenvedtek el. Ez rossz értelmezése az emberi jogoknak. Tudniillik arra a hipotézisre épül, hogy a menekülőket vagy/ és politikai nézeteik, esetleges ellenzéki tevékenységük miatt üldözik.
De egyáltalán nem erről van szó. Mindenekelőtt Szíriában, aztán Irakban és Líbiában, na meg Afganisztánban vagy épp Szomáliában és Eritreában polgárháború dúl; az embereket nem üldözik, hanem a normális élet lehetőségétől fosztják meg, állandó rettegésben tartva őket. És nem belbiztonsági szervek, hanem egymással szemben álló fegyveres martalócbandák. Történjék róla említés, hogy az Iszlám Állam például mindenkit üldöz, aki nem hajlandó a kőkorszaki vallási előírásoknak engedelmeskedni, esetleg nem adózik neki, nem fizet váltságdíjat.
És ezekből az emberekből sokkal, de sokkal több van, mint amennyi a Földközi-tengeren vagy Törökország felől Európába tart.
Miközben az Európai Unió tagországai képtelenek egyezségre jutni afelől, hogy 40-60 ezer embert (nem politikai üldözötteket!) hogyan osszanak el egymás között, Szíria szomszédai, nevezetesen Jordánia és Libanon embermilliókkal küszködnek. Jordániában ez idő szerint 650 ezer szíriai menekült él határ menti sátortáborokban, Libanonban 1,2 millió. Ez a tömeg „korlátozott” élelmiszer-, víz- és gyógyszerellátás mellett csak rátelepült az iraki háború és polgárháború idején elmenekültek plusz az 1948 óta érkező palesztinok nyakára.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Libanon lakosságának egyharmada menekült. Szíriából mindösszesen eddig 4 millióan távoztak, a fent említetteken kívül javarészt, amíg lehetett, Törökországba. (Irak – az Iszlám Állam miatt – zárva van, Izraelről pedig szót sem érdemes ejteni.) Merthogy Anatólián át út vezet Európába, Libanonból és Jordániából azonban nem. Európa erőteljesen halad afelé, hogy „erőddé” váljék, és a szolidaritásnak hovatovább a minimumát is megtagadja azoktól az emberektől, akik nem európaiak, de – néhány szerencsést leszámítva – esélyük sincs arra, hogy emberi életet éljenek.
Az, hogy a problémát „a gyökerénél kell megragadni”, tiszta illúzió. Szíriának, Líbiának és Szomáliának, ismervén a szemben álló feleket, a demokratikus létezési formák egyike sem elérhető.
Egy kicsit se csodálom, hogy szülötteik és családjaik nem akarnak a szülőföldjükön élni. Végtére is az embernek csak egy élete van. E szomorú históriának – mutatis mutandis – van előtörténete. Ráadásul olyan, ahol az üldözötti létet soha semmilyen kétség nem kísérte. Történt, hogy Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére 1938-ban a franciaországi Evianban közel három tucat ország képviselőinek részvételével konferenciát rendeztek, amelynek az volt a tétje, hogy bő félmillió német (és osztrák) zsidó közül a résztvevők hányat fogadnának be.
Akkoriban bevándorlási kvóták voltak érvényben; ezeket kellett volna nagymértékben megnövelni.
Bárki utánanézhet: a nagyhatalmak, az Egyesült Államokkal az élen, a zsidók sorsa fölötti szánakozáson kívül semmi egyébre nem voltak képesek.
Ki ezért, ki azért. Igaz, abban az évben az Endlösung, a végső megoldás még nem tűnt fel a látóhatáron, de nemcsak Hitler barátai és szövetségesei (akik természetesen nem voltak ott Evianban) zárkóztak el a zsidók tömeges befogadásától, hanem a magukra oly büszke demokráciák – mint például Ausztrália – se voltak hajlandók addigi kvótáiktól lényegesen elrugaszkodni.
Pedig országonként kevesebb mint húszezer zsidót kellett volna letelepíteniük. Ennyire tellett a szolidaritásukból, holott akkor még nem szíriai nyomorultakról, hanem „csak” hontalanná nyilvánított, zömmel még élni képes polgárokról volt szó.
