Szédülten kapkodtam levegő után, miközben a távolodót hallgattam. Ropogtak a talpa alatt a CD-lemezek. Az egész gyűjteményemet leborította, és kéjesen taposta a borítókat. Gondolom, engem képzelt a helyükbe. Csak akkor mertem megmoccanni, amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Emlékszem: nevettem. Magamon. Ahogy ott álltam a szorításától bizsergő csuklómmal, a remegő térdemmel, önmagam karikatúrájaként én, aki világéletemben azt hangoztattam: velem ilyesmi sohasem fordulhat elő. Csak merjen kezet emelni rám!
Nem véreztem. Nem voltak rajtam sebek. Csak belül éreztem úgy, hogy ezt nem lehet túlélni. Másnapra néhány apró kék-zöld folt maradt az egészből. Lefotóztam, bár tudtam, semmi értelme. A combomat, a hasamat ütötte, nem a fejemet.Már akkor sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy gyakorlata volt az ilyesmiben. Később kiderült: így igaz. A következő barátnőjét is terrorizálta – mielőtt azonban erről tudomást szereztem volna, kis híján velem is elhitették, hogy én voltam a hibás.
„Megcsaltad? Jaj, ugyan már, nekem bevallhatod... Már úgyse vagytok együtt. Vagy vissza akarsz menni hozzá? Nagyon szerethet, ha így kiborult miattad!” Sosem felejtem el azt a jeges, zsibbasztó döbbenetet, ami rám telepedett, amikor sokadszorra hallottam ezeket a mondatokat. A saját, addig idillinek hitt környezetemben, amelyről azt gondoltam, hogy ott nem vernek nőket, de ha valami közénk furakodó kívülálló mégis ilyet tenne, egy emberként fognánk össze ellene.
