Az itt most a kérdés, hogy mi következik mindebből. Azt ugyanis nem lehet megtenni még egy ennyire megbocsátásra kész országban sem, hogy folyamatos megbocsátásra kényszerítsék a lakóit. Azt tudniillik feltételezni se merjük, hogy a bírói úton bocsánatkérésre kötelezettek nem kérnek majd bocsánatot, vagy ha mégis, a bocsánatkéréssel illetett személyek vagy szervezetek nem bocsátanak meg nekik.
Veress Jenő kiváló kollégánk vetette föl a Népszavában, hogy mi van akkor, ha például Budai Gyula nem hajlandó bocsánatot kérni a két volt kormányfőtől: a rendőrség vagy a végrehajtó álltja-e elő őt hajnalok hajnalán, ami hagyján, de milyen technikai eszközökkel lehet valakit szabályos sajtótájékoztató megtartására kényszeríteni?
Ráadásul a megbocsátás még ennél is bonyolultabb. Mi magunk például meg voltunk győződve arról, hogy Jóri András volt ombudsman, akit nemcsak hogy kirúgtak az állásából, de az egész ombudsmani intézménnyel együtt meg is aláztak, nem fog megbocsátani a kormánynak.
Vagy ha igen, ragaszkodik hozzá, hogy a magyar kormány egész Magyarországtól kérjen bocsánatot, hiszen elsősorban a társadalomtól vették el az őt megillető független ombudsmani intézményt. De nem. A volt ombudsman, miután megnyerte az uniós pert a magyar kormánnyal szemben, a külön kártérítési pert elkerülendő, kiegyezett vele, s elfogadott tőle 69 millió forint adómentes kártérítést, véletlenül épp akkora összeget, mint amekkorát a hivatali ideje alatt kapott volna nem adómentes fizetésként.
Értjük, amit érteni kell, főleg, hogy Lencsés Károly e lapban megjelent cikke szerint a bocsánatkérést „Jóri András nagyra becsüli, hiszen manapság nemigen akad példa arra, hogy valakitől elnézést kérnének. Az, hogy az idő előtti menesztése miatt hivatalosan megkövették, morális kárpótlásnak tekinthető.”
Ez annyira szép, hogy nem lehet kétségünk afelől sem, hogy a bocsánatkérés a kormányt is az egekbe emeli morálisan.
Ehhez képest a Hoppál-csapat bíróság előtti védekezése kifejezetten szimpatikusnak mondható. A Hoppál-védelem ugyanis a Hír24 szerint azzal állt elő a Helsinki Bizottság elleni perében, hogy annak idején, amikor a szóvivő amerikaiak által pénzelt, álcivil szervezetekről beszélt, nem mondott neveket, s csak később, újságírói „provokációra” említette a Helsinki Bizottságot, értve ezalatt, hogy az újságíró egyszerűen arra kérte őt, ne csak általánosságokban beszéljen, hanem mondjon neveket. És ő mondott.
A sajtó ekkora hatalmát látva, aggódva gondolunk arra a pillanatra, amikor legközelebbi szereplésekor azt kéri a sajtó Hoppál Péter immáron kultúráért felelős államtitkártól, hogy ugorjék a Dunába, és ő, engedve a provokációnak, meg is teszi.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
