Ez is kétharmad?

Ha ehhez a számhoz automatikusan hozzászámoljuk a nagycsaládosokat, akiket a kormányerőink szeretnek támogatott csoportként bemutatni, akkor sem jön ki a kétharmados arány: nagyjából a gyermekek 25 százaléka él három vagy több utódot nevelő családban, csakhogy a mechanikus összeadás itt semmit sem ér, hiszen a két halmaz között igen nagy az átfedés (ti. a nagycsaládban élő gyermekek 60 százaléka egyúttal nagyon szegény is, mivel Magyarországon az első számú szegénységi kockázat a legalább három gyerek egy családban).

Ráadásul semmilyen megközelítésben nem igaz, hogy az Orbán-kormány intézkedései a nagycsaládot preferálják: egyrészt a magyar nagycsaládosok kétharmada a létminimum környékén vagy az alatti életszínvonalon él, másrészt még a valóban létező előnyöket – családi pótlék, adókedvezmény – is elveszik tőlük, amint a legidősebb gyermek esetleg belép a felsőoktatásba. A támogatási rendszer valódi célcsoportját egy elképzelt „osztály” tagjai, az igen tehetősek, illetve a gyerekeiket szakmunkásnak szánó (vagyis az elitek pozícióját nem fenyegető) sokgyerekes, dolgozó családok jelentik, a szisztéma rájuk lett optimalizálva – mindenki mást így vagy úgy, de hátrányban tart a kormány.

A minden gyermek lakjon jól programmal nehéz nem egyetérteni. Talán a számoknál meggyőzőbb magyarázatot ad ugyanakkor a kormányoldali igyekezetre, hogy az iskolai étkeztetést szülői tapasztalataink szerint döntően a kondér közelében ülő (azaz Fidesz-közeli), alacsony minőségű és túlárazott szolgáltatást nyújtó cégecskék bonyolítják – tartunk tőle, hogy a javaslat inkább az ő piacuk bebiztosításáról szól, semmint a gyermekszegénység elleni harcról.