Elhagynak bennünket az orvosaink. Aki marad, vagy baleknak, vagy hősnek érezheti magát. Egyik változat sem alapoz meg optimális beteg-orvos kapcsolatot. Ami így lassan intézményesen is elenyészik. S ha nem vigyázok, erről úgy folyik tovább a szó, mintha a bérszegénységről, a korrupcióról, a hatalmi helyzetben lévők (a gázszámla-leolvasótól a legfőbb miniszterig) önkényeskedéséről vagy a futballról lenne szó. Megváltoztathatatlan dolgokról, amikkel együtt lehet élni, még ha nem is jó.
Amiről most beszélünk, azzal viszont nem lehet együtt élni. Hosszabb távon sok fájdalom és idő előtti, méltatlan halál jár vele. Ebben a körben éppúgy dönteni kell, mint az orvosnak, aki végzetes bajra utaló tünetet lát. Vagy közbelép és esélyt ad, vagy nem, és akkor már csak isten lehet irgalmas nekünk, s ez az opció gyakran nem jön be. Itt nincs értelme az értő beletörődésnek.
A törökök érkezése óta begyakorolt átkozódással fogadhatjuk a helyzetet: az unióban a szabad munkahelyválasztás alapjog, így megakadályozhatatlan, hogy a gazdagabb országok sokszoros fizetéssel elvigyék a magyar orvosokat és ápolónőket. És, szakadjanak szét, de ezt is csinálják. Nem képeznek elég orvost, mert ez a legdrágábban előállítható diploma, helyette viszik a mieinket és a környékről akit csak tudnak. Amire ők azzal mosolyoghatnak vissza, hogy királyian kifizették ezt a képzést azokban az ezermilliárdokban, amelyekkel 2004 óta támogatják az országot. Igaz ez? Komoly logikai feladvány, sokat lehet rajta gondolkodni, elmebajvívni, egész addig, míg nem kezd dagadni, majd hasogatni az ember lába, feje, lábfeje, mert akkor befejezné a dumát, és orvost keresne. Hiába. Ha nincs rengeteg pénze vagy nagyon jó telefonkönyve, le kell mondania minden civilizáció egyik alapértékéről, a fájdalommentes életről.
