Excrementum

Hanem itt most magunkról volna szó, hogyan lépjünk túl a nehéz helyzeteken. A héten volt szerencsénk villamoson utazni, s az előttünk lévő ülésen egy bóbiskoló hajléktalan maga alá rondított. Nem mondanánk, hogy részeg volt; egy idő után minden hajléktalannak olyan lesz az arca, a tekintete, mint aki már rég túlemelkedett téren, időn és minden biológiai törvényszerűségen. Végre tudomásul kellene venni, hogy a nyomornak nincs esztétikája, a nyomor nincs tekintettel semmire, nem kíméli a környezetét, s minél nagyobb a nyomor, annál jobban büdösödik az úri Magyarország is.

A mi problémánk inkább az, hogy az előző héten szívhez szóló cikket kanyarítottunk elesett embertársainkról, hogy ne hagyjuk őket az út szélén, nyúljunk a hónuk alá; még magunk is meg-megkönnyeztük, olyan szépet írtunk. Ami azt illeti, a gondviselés viszonylag gyorsan megadta a lehetőséget a bizonyításra: itt ül embertársunk a villamos ülésén önmaga piszkában, mindazonáltal jóízűn hortyogva, szinte felkínálva, hogy de facto a hóna alá nyúljunk. Közben mindenki a kocsi másik végébe tódul, és villamosvezetőért kiált.

Mi magunk csak mosolygunk ezen, s nemcsak azért, mert kereszteződés kellős közepén állunk, leszállni se lehet, hanem mert ismerjük a BKV-Figyelő blogjáról egy régi, próbált buszvezető beszámolóját a napi tapasztalatairól. Hogy ő maga nem tudja leszállítani a dolgát végző utast, ki se állhat a forgalomból, mert fegyelmit indíttat ellene a diszpécser, az ellenőrök és a közterületesek viszont tartanak a hajléktalanoktól, s egyáltalán a náluk magasabb férfi utasoktól, ezt kompenzálandó inkább a kismamákra és a gyerekekre szállnak rá; mindezt nem mi írjuk, hanem a buszvezető.

Megoldás nincs, hacsak nem mi magunk tesszük tisztába az illetőt. Ám az ehhez szükséges képzettség híján inkább bámulunk kifelé az ablakon, két-három megálló, és szép lassan kezdjük megszokni a mindent beborító szarszagot. Ám hogy eltereljük figyelmünket kilátástalan helyzetünkről, fejünkben újabb szívszorító cikk körvonalai rajzolódnak ki az elesettekkel való szolidaritásról, s a nagy, közös társadalmi felelősségről.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa