Van az a sörreklám, amelyben a NASA-központ munkatársai elhelyezik az italt a Marson, s amikor a főnök felveti, jó, de mi lesz most, a programozó tanácstalanul annyit mond:
– Akkor most várunk.
Nem szeretnék túl nagy átkötésbe bonyolódni, de küldetés–végeredmény–jövőkép konstellációban valami hasonló sejlik fel, amikor az öt nappal ezelőtti eseményeket – vö.: akkor éppen megint megszűnt a jogállam – illene esszenciális keretben értelmezni. Hogy mi történt kedden, tiszta sor: a terror házává átlényegített NVI-ben a rezsim és kiszolgáló személyzete minden eddiginél aljasabb módon, minősíthetetlenebbül járt el, miközben az MSZP magára hagyott illetékese képtelen volt részint pártmegbízását, részint állampolgári jogát gyakorolni. Ugyanakkor alkalmilag szinte kizárólag arról zajlik a vita, mennyire volt gyomorforgató a citált performansz, mi lesz a nyomaiban (sem?) létező jogállammal, s miért visel magán egyre több diktatorikus stílusjegyet az Orbán-rezsim; arról már kevesebb a szó, hogy akkor most az ellenzéki térfélen – túl az apokaliptikus hangulatú fölháborodáscunamin – mi a válasz; mi a stratégia, mi a következő lépés.
