Végünk lesz, ha a menekültek tényleg elindulnak

Egyetlen erős gazdasági hatalom sem hajlandó mélyebben eltöprengeni azon az irányon, amerre a világ mozdul. Eldönthetetlen, hogy a glóbusz fejlettebb részei felé tömegesen meginduló migránsokat milyen arányban mozdítja a mindennapos nélkülözés, az éhség, a legalapvetőbb emberi létfenntartáshoz szükséges eszközök hiánya, illetve a politikai helyzet, a fegyveres erőszak, a diktatúra.

Semmilyen adat nem létezik arra nézve, hogy a menekültként megjelenő tömeg mekkora része lehet valódi politikai menekült, és mekkora az a tömeg, amely egyszerűen a puszta létfenntartásáért küzdve indul neki az ismeretlen világnak.

A jövőkutatók kevés dologban értenek egyet, de abban szinte valamennyien, hogy ha lesz a közeljövőben globális háborús konfliktus, akkor az a létfenntartáshoz szükséges legalapvetőbb tényezők birtoklására fog irányulni. Liszt, cukor, só, kannában a víz – mint nagyanyáink idején.

Csakhogy a világ közben gyökeresen megváltozott. Vannak olyan térségek, ahol az élet fenntartásához legminimálisabban szükséges kalória sem terem meg, másutt viszont a fogyasztói társadalom elképesztő mértékben pazarol. Mindent. Mindenekelőtt energiát, vizet – és ráadásul a végtermék maga is hatalmas veszteséggel hasznosul. A fejlett konyha szemétre dobja a bevitt élelmiszer harmadát-felét, miközben a „fejlődőnek” nevezett világ sokmilliónyi gyermeke számára egy marék rizs is életmentő ajándék.

Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO nemrégiben minden eddiginél riasztóbb adatokat adott közre az éhezés világméretű terjedéséről. Számításaik szerint az idei év végéig szinte biztosan meghaladja az egymilliárdot azon embertársaink száma, akik folyamatosan nélkülözik a „statisztikai minimumként” meghatározott napi 1800 kilokalóriányi élelmiszert.

Fotó: Ahmad Masood / Reuters

Ennek a szomorú jelenségnek számos oka van. A mind nyilvánvalóbb klímaváltozás ezek közül csak egy. A jelenben lehetséges segítségnyújtási módok többségét most elsősorban a pénzügyi válság nehezíti, de aztán ott vannak még a szállítási nehézségek, a segélyrendszerhez kapcsolódó korrupció és millió egyéb tényező.

Ráadásul az éhezéssel leginkább sújtott térségekbe – főként indiaiak, kínaiak, kongóiak, bangladesiek, indonézek, pakisztániak és etiópiaiak számára – eljuttatható élelmiszer is drágul. Nagyon.

A FAO számos élelmiszer árából számított FPI-e, vagyis Food Price Indexe 2014 októberében hetvenkét százalékkal magasabb értéket mutat, mint 2006-ban. Ez önmagában is csökkenti a gazdagabb országok adakozó kedvét, de nőtt a szállítás és az ahhoz kapcsolódó „terítés” (például a szállítmányok puszta védelmének) költsége is. Úgy általában minden többe kerül, ami ahhoz kell, hogy az ennivaló egyszerűen eljusson onnan, ahol van, oda, ahol nincs. Mindeközben rohamosan nő az emberiség létszáma is.Ezzel párhuzamosan persze folyamatosan növelni kellene a világ élelmiszer-termelését is:

2030-ig a jelenleginek legalább a másfélszeresére.

Ha az éhezési térképre nézünk, még riasztóbb a kép. Afrika északi felén helyezkedik el a Száhel-övezet, amely Burkina Faso, Csád, Mali, Mauritánia és Niger teljes területét, valamint Kamerun, Nigéria és Szenegál északi területeit foglalja magában. Ezt a régiót súlyos élelmezési válság sújtja. 2015 végén várhatóan több mint tízmillió embert, jelentős részben gyerekeket fenyeget az akut alultápláltság. A helyzetet tovább nehezítik a közegészségügyi, higiéniai problémák és a tiszta ivóvíz hiánya. A válság az oktatási infrastruktúra működését is veszélyezteti.

Felmerül a kérdés, mit is lehetne tenni? Hiszen a semmiben, a semmiből nyilván nem lehet élni. És ez az elképesztően nehéz kérdés nagyon nehezen értelmezhető vitához vezet.

Fotó: Michael Kooren / Reuters

Ha az emberiség száz év múlva is élni akar, akkor ennie kell, s néhány évtizeden belül ugyanarra a termőterületre kétszer annyi eltartandó embertársunk jut, mint ma. Márpedig ez a jelenlegi termelési-kereskedelmi, netán segélyezési rendszerben teljességgel megoldhatatlan problémának tűnik.

Mi lehet a megoldás?

A technokrata tudomány egyértelműen és kategorikusan az úgynevezett új technológiákban látja a megoldást. A hagyományos gazdálkodás hozamai messze elmaradnak a jövőben szükségesnek tartott kalóriabevitel mértékétől, tehát más eszközökhöz kell nyúlni. Ezek egyike lehet a géntechnológia, amit viszont az ökologikus gazdálkodás hívei ördögtől való bűncselekménynek tartanak.

A helyzet persze nem ilyen egyszerű. A zöldgondolkodás hívei leginkább az úgynevezett természetes fejlődést módosító közvetlen beavatkozás, vagyis a gyakorlati géntechnológia környezetvédelmi károsító hatásait hangsúlyozzák, míg a másik oldal szerint az adott viszonyok között a globális termelésnövelésnek más eszköze aligha lehet.

Az egyre élesebb vitában elképesztő vádak és ellenvádak, érvek és ellenérvek hangzanak el. A zöldmozgalmak legfőbb fegyvere a „kommunikáció”, vagyis annak minél szélesebb körben való tudatosítása, hogy a hagyományos földművelés jó, a pipettákkal operáló új módszerek viszont károsak. A jelenlegi hazai agrárkormányzat ezt a szemléletet tette magáévá, részben értékelhető, részben vitatható szempontok alapján.

És ebben a folyamatban már nagyon is keményen játszik a géntechnológia. Ne részletezzük, hány permetezés, egyéb növénykezelési munka hagyható el az alkalmazásával, inkább vegyük tényként a matekos végeredményt: az általánosan tömegben termelt növények (kukorica, szója) esetében a termesztési költségek húsz százaléka megtakarítható vele.

Jelenleg ezt az eredményt adó vetőmagot az öt tengerentúli nagy termelő ország mindegyikében forgalmazzák. Ez a versenytársa az úgynevezett ökologikus fajtáknak.

Ezeket a statisztikákat bizony olvassák azokban a térségekben is, ahol most éppen – már megint – élelmiszerkrízis van.

Az új technológiákkal kapcsolatos ellenérzés egyik legfontosabb eleme, hogy alkalmazásukkal a nagy forgalmazók pénz vesznek ki a gazdálkodók zsebéből és bonyolultan megfogalmazott szerződéseikkel hosszú távra magukhoz láncolják a parasztembereket. Ebben van némi igazság. Egy szárazságtűrő fajtát a multinacionális forgalmazó cég valóban bizonyos kötelezettségekkel ad át felhasználóinak, és azt is elvárja, hogy a közeli jövőben is tőle vásároljanak magot, technológiát.

Fotó: Stringer / Reuters

A másik fő vád a környezetvédelemmel kapcsolatos. Az intenzív technológiák – vagyis a nagy hozamú, génkezelt növények területei –az úgynevezett organikus termesztéssel szemben kizsarolják a talajt. A harmadik vád a modern technológiával szemben, ami a sajtóban rendszeresen megjelenik az, hogy az új technológiákkal előállított élelmiszerek fogyasztói szempontból nem biztonságosak.

Ezzel az állítással a témában érintett tudósok nem tudnak mit kezdeni, mert bármit mondanak, azonnal visszahullik a fejükre a vád: ők a fejlesztő cégek megvásárolt munkatársai, akik saját zsebük érdekében inkább megmérgeznék a fél emberiséget, minthogy a hasznuktól elessenek. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, rendre felmerül az a gyanú, hogy a biotechnológia elvein működő élelmiszer-termesztés csakis a gazdálkodóknak jó, a fogyasztó ennek semmi hasznát nem látja.

Minderre a technokrata alkalmazók nehezen megkerülhető adatokkal válaszolnak. Hányan is vagyunk? – teszik fel a kérdést. 7,2 milliárdan? Akkor oké, töröljük el az észak- és dél-amerikai, a kínai, a csendes-óceániai és indiai GM-területeket, helyettesítsük ott a termelést hagyományos, organikus termelési módokkal és fajtákkal, és akkor majd elég kellemetlen eredmény jön ki: hatmilliárd embernek jut majd táplálék, a többinek nem.

Vajon ki lesz az a felelős politikus, aki erre érdemi választ mer mondani – a föld bármely pontján. A brit kormány néhány évvel ezelőtt hivatalban levő környezetvédelmi, élelmiszer- és vidékügyi minisztere, Owen Paterson ennél is tovább megy. Bár kissé nehezen érthető okokból, de ő ebben az ügyben a múlt év végén durván nekitámadt az egyébként méltányolható szempontokat is felvető zöldszervezeteknek, és szinte új gyarmatosítással vádolta meg az új technológiáktól mereven elzárkózó országokat.

Fotó: Yuya Shino / Reuters

Nem kevesebbet állít az egyébként liberális vagy technokrata múlttal nehezen gyanúsítható exzöldminiszter, mint hogy a világ gazdag népei új gyarmatosításba kezdtek az élelmiszer-termelés legkorszerűbb technológiáinak visszafogásával. Paterson a dél-afrikai Pretoriában vádolta meg ezzel az élelmiszerben és termőterületekben gazdag országokat. Szó szerint ezt mondta: „A legnagyobb vétkes persze az Európai Unió, amely valamilyen kifacsart neokolonializmust követve ráerőltette Afrikára a saját, gazdagoknak való, organikus szenvelgését és tudományellenes politikáját”.

Lefordítva ez azt jelenti, hogy az új technológiák mesterséges korlátozása-tiltása kiszolgáltatottá teszi az éhező népeket, hiszen az új fajták nélkül önellátásra képtelenek, a csörgedeztetett segélyekkel viszont függőségben lehet tartani őket.

Már persze, ha nem mozdulnak ki ebből a helyzetből, miután elegük lesz az éhezésből.

Fotó: Rafiqur Rahman / Reuters

Lesz? A fejlődőnek nevezett országoknak természetesen már most is elegük van az éhezésből. A fejlett világ viszont durván pazarol. Az Amerikai Egyesült Államok átlagpolgárainak többsége például egyrészt jóval több élelmiszert fogyaszt az egészségesnek tartott, optimális mennyiségnél (és akkor még a természetesként elvárt luxusminőségről nem is szóltunk), másrészt viszont – gyakran szintén meglehetősen drága orvosi segítséget is igénybe véve – jelentős összegeket költ különféle kúrákra és tréningekre, így próbálva megszabadulni a fölösleges fogyasztással felszedett kilóitól. Európában is hasonló a helyzet, de – most tessék figyelni! – már Kínában is egyre nagyobb gondot jelent a túlfogyasztás. Ott egyébként egy gigantikus emberkísérlet zajlik GMO-ügyben, mivel az átlagos pekingi polgár asztalára szinte kizárólag génmódosított szója kerül.

De az alapprobléma változatlan. Damoklesz kardja a fejünk felett. A fejlett világ túlságosan jól táplált, a szegényebb vidékek meg a földet globális faluvá zsugorító tömegkommunikáció jóvoltából látják, micsoda pazarlás folyik a jóléti országokban.

Eközben mi, a termeléshez szükséges eszközökben, alapanyagokban és tudásban bővelkedő térségek lakói igyekszünk minél erősebb védvonalakat kiépíteni ahelyett, hogy érdemi választ adnánk az egyre feszítőbb kérdésre: mi lesz, ha a következő, immár valóban kontinensméretű népvándorlás pusztán azért indul majd be, mert a föld eddig lakott helyein immár nincs mit enni?

Fotó: Youssef Boudlal / Reuters

Nincs liszt, cukor, só és víz.

Semmi.