Nap mint nap késelnek halálra embereket Izraelben. A helyzet és annak logikája szerintem egy cseppet sem más, mint a párizsi és a bamakói gyilkosságoké, hogy csak a legújabbakat említsem. Valakik valakiket megölnek, mert az ő szemükben az ellenséghez tartoznak. Idegeneket, közömbös járókelőket, iskolást, nagymamát, bulizó lányokat. Esetleg hotelvendéget. Az, hogy ez adott esetben éppen Izraelben történik, nem változtat a lényegen. Mert nem katonai akcióról van szó, hanem terrorgyilkosságról.
Ezen az sem változtat, hogy a tettesek (adott esetben palesztinai vagy izraeli arab muzulmánok) úgy élik meg, hogy szent tettet hajtanak végre, amely aztán a mennyekbe juttatja őket. A vallási, nemzeti gyűlölet nem változtat a dolog lényegén. A késeléses vagy a gázolásos terrort nem igazolja az izraeli hatóságok viselkedése, a földek elkobzása vagy akár a jogtalanság. A célpontok ártatlansága éppolyan abszurddá teszi ezeket az akciókat, mint amikor párizsi járókelőket mészárolnak le a világ elnyomott muzulmánjaiért bosszút kívánva.
Egy Izraelbe települt francia zsidó azt nyilatkozta: talán most megértik egykori honfitársai, miért menekült el, kik elől hagyta ott szülőhazáját. De hová menjenek a terror elől a nem zsidó franciák, a belgák? És az izraeliek? És egyáltalában megoldás-e a menekülés az agresszív rasszizmus támadásaitól? Szinte közhelyessé kopott Martin Niemöller náci lágerbe zárt protestáns lelkész verse a közönyösökről, akik nem emelték fel a szavukat, amikor elvitték a szocialistákat, majd a szakszervezeti tagokat és végül a zsidókat, mondván, én nem vagyok azok közül való, de amikor engem elvittek, nem maradt senki, aki a védelmemre kelt volna – áll a versben.
