Európát angolok, franciák, németek, spanyolok, olaszok, magyarok, lengyelek stb. alkotják, nem pedig „európaiak”. Integrációjuk stabil alapzatát a közös gazdasági érdekek adják: az a gondolat, hogy a gazdasági összefonódás tartósan csökkenti a háborúk esélyét. Ez jó gondolat; a politikai egységesülés, a „mélyülés” szükségszerűsége mégsem vezethető le belőle automatikusan. Ehhez legelőször is a szociális egyenlőtlenségeken kellene legalább valamicskét enyhíteni – ez ma itt a legmélyebb probléma, minden más csak ezután következik.
A Brexit kapcsán ez persze szóba sem kerül. Pedig a brit fejlemények világossá teszik, hogy az uniót immár nemcsak a fejlettek és a fejletlenebbek közötti gazdasági-társadalmi szintkülönbségek, hanem a fejlett országokon belüli szociális frusztrációk is feszítik. Nyugaton a jólét leépülésétől, nálunk a szegénység mozdíthatatlan tényétől rettegnek az emberek, a „fortélyos félelem” kísértete járja be Európát, a szociális sovinizmus kísértete. Mennyivel volna ez kevésbé nyugtalanító, mint a „kommunizmus kísértete”?
A Brexitre szavazókat mindenekelőtt e félelem motiválta. Szerte Európában ez táplálja az előretörő szélsőjobbot, szavazóik idegenellenessége mögött mindig ott lapul a szociális sovinizmus. A pulzáló gazdasági migrációtól nem csak a párhuzamos társadalmak kialakulása, a kultúrák összecsapása, nem csak a terrorizmus könnyített behatolása miatt félnek az emberek. Főleg a munkahelyeiket féltik, nota bene, nem csupán az Európán kívüli, hanem a régiónkból – legálisan – beáramlóktól is. Sőt mint a briteknél ez leplezetlenül megmutatkozott, tőlünk még jobban féltik. Kiváltképp az alsó középosztály érzi veszélyben magát, mert – ellentétben a munkanélküliekkel – nekik van még mit veszíteniük.
