Hamarosan moszkvai időszámításra térnek át a Krímben, ahol a hét végi, vitatott népszavazáson a lakosság a vártnál is nagyobb arányban voksolt arra, hogy az Ukrajnához tartozó régió Oroszországhoz csatlakozzon. Vagyis előre állítják az órákat, valójában azonban inkább visszapörgetik az időt. És nem csak azért, mert hatvan év után – hiába a kijevi kormányzat és a Nyugat tiltakozása – de facto újra Moszkva fennhatósága alá kerül az orosz többségű félsziget.

Félő, hogy sok tekintetben a szovjetkorszakot idézik majd Oroszország nemzetközi kapcsolatai is: a mindkét félnek elengedhetetlen minimumon túl, jó időre leépülhetminden olyan együttműködés, amelynek kiépítésére az elmúlt két évtizedben, változó intenzitással és módszerekkel ugyan, de mindMoszkvában, mind a Nyugaton törekedtek.

Vlagyimir Putyin orosz elnököt azonban a jelek szerint kevéssé nyugtalanítják ezek a kilátások. Neki a Krím visszaszerzése főleg belpolitikai szempontból fontos. Miután az ukrajnai események számára kedvezőtlenül alakultak, kompenzálnia kell, az oroszok többsége számára „ősi jussnak” tekintett Krím visszaszerzése pedig erre kiváló eszköznek bizonyult. Látványos bizonyítékát adhatja annak, hogy Oroszország megerősödött, a Nyugat pedig nem tud vagy nem akar szembeszállni vele, legfeljebb elítélő nyilatkozatokkal, szankciókkal, amelyekből otthon akár előny is kovácsolható. Lehet majd külső tényezőkre hivatkozni akkor, amikor a nemrég még a magas olajárak szárnyain emelkedő, ám ma a nullához közelítő növekedést mutató orosz gazdaságnak már a lakosságot is sújtó gondokkal kell szembenéznie.

Ráadásul mindazt, ami idáig vezetett, egy sor ellentmondás kíséri – mindkét oldalon. Miközben Ukrajna és a nyugati államok – teljes joggal –az alaptörvénnyel ellentétesnek minősítik a krími népszavazást, van igazság abban a moszkvai érvelésben is, amely megkérdőjelezi a február végi, kijevi hatalomváltás alkotmányosságát. A Majdan tiltakozói és a segítségükkel Ukrajna élére került politikai erők ellenzékben a népakarat elsőbbségét hangsúlyozták, most azonban szembe kellene nézniük a ténnyel, hogy – bár a referendumot számos kérdőjel övezi – a krímiek többsége valóban Oroszországba vágyik.

Viszont Oroszországban is vannak kisebbségi régiók, amelyeknek a Krím példája bátorítást adhat arra, hogy felvessék a kiválás szándékát. Általánosító ugyan az a moszkvai állítás, amely szerint Kijevben „fasiszta” kormány jutott hatalomra, ám önámítás lenne nem számot vetni azzal, hogy a szélsőségesek a korábbinál sokkal nagyobb szerepet kaptak az ukrán politikában.Másrészt nehéz következetességet látni a Koszovó példájára hivatkozó orosz álláspontban akkor, amikor Moszkva nem ismeri el a Szerbiából kivált államot. És persze sántít, sőt újabb beavatkozás lehetőségét sejtetheti az az indoklás, amely az Ukrajnában élő oroszok védelmét hangoztatja. Hiszen a Krímben többségben lévő, bő egymillió orosz az egész ukrajnai orosz közösségnek kisebb hányadát adja, többször ennyien élnek még az ország más régióiban is.