„Amikor a kórházban meghalt szegény apánk, minket azonnal szakértő kezek vettek gondozásba: megjöttek a temetkezési szolgáltató emberei, akik halkan, udvariasan és emberségesen tették a dolgukat, elmondták, hogy mik a lehetőségek, és ezek a lehetőségek mennyibe kerülnek.
Imponált nekünk a profizmusuk. Hirtelen úgy éreztük, hogy van remény, vannak még ebben az országban hozzáértő, fölkészült emberek, akik a legkorszerűbb technikával és legmagasabb szintű szakmai színvonalon dolgoznak. Kár, hogy szegény apánk ezt már nem érhette meg – életében először nagyon elégedett lett volna a szolgáltatás minőségével. Mindig panaszkodott, hogy ez az ország nem önjáró, ebben a társadalomban semmi sem működik olajozottan. Az volt a szavajárása, hogy minálunk még fogaskerekek is fogcsikorgatva forognak – erre föl éppen akkor kezdenek működni a dolgok, amikor ő meghal.
Arról ábrándozott, hogy egyszerű, unalmas és boldog élete lesz, de már a kezdet kezdetén elszúrt valamit, ugyanis zsidónak született, s emiatt tizenhárom éves korában a magyar hatóságok meg akarták ölni. Már akkor sem értette, hogy mit is akarnak éppen tőle a magyar hatóságok, akkor pedig végképp összezavarodott, amikor megpróbálták elmagyarázni neki, szegény apánk ugyanis nem akarta megtudni, hogy mit jelent zsidónak lenni. Egyáltalán nem érdekelte ez a dolog. Nem járt templomba, életében nem volt a fején kipa, nem olvasott a zsidó történelemről. Csodálkozva hallgatta azokat a zsidókat, akiket semmi más nem érdekel, csak a saját a zsidóságuk, s emiatt mindent a zsidóság szűrőjén keresztül néznek és ítélnek meg. Szegény apánk ilyenkor inkább hallgatott, de tanulságképpen annyit leszűrt magának, hogy az ember attól zsidó, hogy időnként bujkál, s a postásra gyanakodva néz. Vajon nem fog-e följelenteni a postás, ha úgy hozza a helyzet? Ezt kell mérlegelni.
