galéria megtekintése

Emlékművek és emlékezet

Az írás a Népszabadság
2014. 04. 28. számában
jelent meg.

Berend Nóra
Népszabadság

Képzeljen el a kedves olvasó egy táblát egy lakóház falán: „Ebből a házból 1944 márciusában 36 embert, köztük 10 gyereket deportáltak a magyar kormány aktív részvételével, és Auschwitzban meggyilkolták őket, mert zsidónak születtek. Ne felejtsük el őket soha.” És képzeljen el hasonló táblákat nem egyszer, de újra és újra: a házakon, ahol meggyilkolt zsidók laktak; minden iskolán, ahova meggyilkolt zsidó gyerekek jártak, mielőtt deportálták őket; minden középületen, ahonnan állami hivatalnokok segítették a deportálást, minden vonatállomáson, ahol a deportáltakat bevagonírozták.

Magyarországon a képzelet szülötte mindez; de Párizsban valóság. Néhány példa. „Több mint 6100 gyereket tartóztatott le Párizsban családjukkal együtt a Vichy-kormány rendőrsége, a megszálló nácik cinkosa, majd Auschwitzban meggyilkolták őket, mert zsidónak születtek.” Egy színház épületén a színészek nemzeti szindikátusa által készíttetett tábla név szerint felsorolja a háborúban meghalt színészeket, hozzátéve, „harcban meghalt”, „deportálásban meghalt”, „barikádokon meghalt”. „A kisgyerekek emlékére, akik ebbe az óvodába jártak, akiket 1942–1944 között deportáltak, mert zsidónak születtek, a náci barbárság ártatlan áldozatai a Vichy-kormány aktív bűnrészességével. Haláltáborokban semmisítették meg őket. Ne felejtsük el őket soha.” „Ennek az iskolának az igazgatója, tanárai és tanulói emlékére, akiket 1943-ban és 1944-ben a Vichy-rendőrség és a Gestapo letartóztatott. Deportálták és Auschwitzban meggyilkolták őket, mert zsidónak születtek.” „E ház 112 lakója, ebből 40 kisgyerek emlékére, akiket deportáltak, és német táborokban haltak meg 1942-ben.” „Ezen iskola tanulóinak emlékére, akiket 1942 és 1944 között deportáltak, mert zsidónak születtek, a náci barbárság ártatlan áldozatai a Vichy-kormány aktív bűnrészességével. Haláltáborokban semmisítették meg őket. Ne felejtsük el őket soha.”

A párizsi Shoah emlékmúzeumban kitűnően dokumentált kiállítás, szívbe markoló fényképekkel és tárgyi emlékekkel. Egy ruha, öt-hat éves kislányé, akit meggyilkoltak egy haláltáborban. Apácakolostorban elbújtatott gyerekek levelei szüleikhez arról, hogy mennyire várják a találkozást, mennyire hiányoznak nekik; a leveleket nem volt kinek elküldeni, mert bár a gyerekek nem tudták, a szüleiket már meggyilkolták. Fényképek egyrészt a borzalmakról,mint a csontvázzá aszott emberek holttestei a táborokban, de még borzalmasabbak a háború előtti mindennapokból: az egyiken egy jól fésült, kedves kisfiú mosolyog a kamerának.

 

Pár év múlva, szüleitől elválasztva, egy vagonban étlen-szomjan elvitték, orvosi kísérletekkel megkínozták, és végül más hasonló sorsú gyerekekkel együtt felakasztották. Ugyanott filmre vett interjúkat lehet megnézni azokkal, akik zsidókat mentettek, bújtattak. Az udvaron fal: a meggyilkoltak nevei végeláthatatlan sorokban. Franciaország a náci németek ellen harcolt; az ország veresége után a többéves német megszállás alatt emigráns francia kormány szervezte a harcot, és valódi ellenállás hátráltatta a megszálló csapatok tevékenységét. Sokan életüket áldozták a nácizmus elleni küzdelemben; másokat a nácik meggyilkoltak, hogy példát statuáljanak.

Oradour-sur-Glane egész lakossága így esett áldozatul 1944-ben a náci német csapatoknak: a falut bekerítették, és 642 lakosát, köztük a gyerekeket is, lemészárolták. Ennek ellenére Franciaország egésze nem volt a náci Németország áldozata. A kollaboráns Vichy-kormány felelőssége mára köztudott, bár ennek elismerése időbe telt, mivel a kollaborációt és a bűnrészességet csak az 1980-es évektől kezdték vizsgálni Franciaországban. Magyarország még kevésbé volt áldozat: a kormány Hitler szövetségese volt, a tömeges ellenállást ki nem váltó német katonai bevonulást nem követte sem egy emigráns kormány tevékenysége, sem az ország egész lakossága ellen irányuló atrocitássorozat (ellentétben például Lengyelországgal).

Áldozat és gyilkosa összemosása, még akkor is, ha az utóbbi esetleg később halállal lakolt a bűnéért, elfogadhatatlan. Nemcsak a meggyilkolt áldozatok emlékét gyalázza meg, de azokat is (minden tisztelet megilleti őket, de magyar állampolgár kevés volt köztük), akik valóban tenni próbáltak annak érdekében, hogy zsidókat mentsenek meg, s nem azért, hogy kereszténységre térítsék őket, hanem mert minden ember életét értékesnek tartották. Magyarországon be kellene ismerni mind a német megszállás előtt elkövetett borzalmak sorozatát, a gyilkosságokat és az egymás után hozott zsidóellenes intézkedéseket, amelyek a magyar kormány döntése következtében születtek, mind a készséges együttműködést a zsidók és romák deportálásában és meggyilkolásában, valamint a magyar nyilaskeresztesek által elkövetett kínzásokat és gyilkosságokat.

Nem elég egy-két gesztus kifelé, amelyet azonnal felülír a múlt manipulált beállítása a tankönyvekben és az átírt történelemben, valamint a bűnösök kultusza. A magyar társadalom számára készült emlékművek és múzeumok kell hogy hordozzák ezt a tudást és szembenézést a múlttal. A Páva utcai holokauszt-emlékközpont lenne erre alkalmas, sokban hasonlít a párizsi Shoah emlékmúzeumra, de Párizsban nem épül közben kormánytámogatással olyan újabb múzeum, amely ellen az érintettek számos szervezete kitartóan tiltakozik, ahogy önfelmentő emlékmű sem.

A magyar kormány bűnös volt a második világháború alatt a zsidók és romák kiirtásában és a magyar katonák felelőtlen frontra küldésében egyaránt. Szintén bűnös volt az a sok csendőr és hivatalnok, aki lehetővé tette a deportálásokat, az a sok feljelentő, akinek a segítségével a bujkáló zsidókat elfogták. Mindez a magyar történelem része. Itt az ideje, hogy mindez a magyar társadalom emlékezetébe beépüljön. A múltat nem lehet jóvátenni. A halottakat nem lehet feltámasztani. De a jelenben lehet társadalmi békét építeni, mert a bűnösök és az áldozatok leszármazottainak együtt kell tudniuk élni úgy, hogy ismerik és elfogadják, ami történt, de a jelenben túl tudnak lépni rajta.

Ennek a társadalmi békének az első lépcsője a múlt tényeinek elismerése és tiszteletadás a meggyilkoltak emlékének. Akiket azért gyilkoltak meg, mert romának vagy zsidónak születtek, akiket a magyar kormány aktív részvételével deportáltak és semmisítettek meg, azokra így illik és így kell emlékezni. Itt az ideje kitenni a házakra a táblákat a magyar városokban és falvakban, a pesti belvárosban látható botlatókövek példáját továbbfejlesztve. Itt az ideje néven nevezni az áldozatokat: a kisgyerekeket, az öregeket, a nőket és a férfiakat, akiket megaláztak, megkínoztak, elképzelhetetlen borzalmaknak kitéve meggyilkoltak.

Itt az ideje szolidaritást vállalni mindazokkal, akik bátran nemet mondanak a készülő hazug emlékműnek. Hazug, mert áldozatnak állít be mindenkit, nem különbözteti meg a gyilkosokat, a cinkosokat és a valódi áldozatokat. Hazug, mert külső felelősre hárítaná azt, ami a magyar társadalom felelőssége. Francia ismerősöktől érdeklődtem, mit szólnának a náci megszállás emlékművéhez. Franciaországban valódi megszállás volt, valódi ellenállókkal. Ennek ellenére értetlenül néznek rám: miért akarnánk a francia történelem legszégyenletesebb korszakának emlékművet állítani?

Budapesten az épül: a magyarság szégyenének emlékműve.

A szerző cambridge-i történészprofesszor

***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.