Így volt jó. Mint mikor a színész az őrült bukás után az oldalajtón hagyja el a színházat, mélyen a homlokába húzott kalapban, mert fél, hogy a végén még tojással dobálja meg a karzat felhergelt népe.
Pontosan így járt el a magyar kormány is, amikor szombatról vasárnapra virradóra, egy félájult, hőségtől tikkadt éjszakán belopakodott a Szabadság térre, sitty-sutty körbezárta a szívének kedves szobor elhelyezésére kijelölt mélygarázslejáratot, majd végső helyére pottyantotta a művet.
Na tessék, pupákok, hiába tiltakoztatok százkét napig, hiába védtétek élőlánccal meg saját kis személyes tárgyaitokkal ezt a földdarabot itt, az egykori Újépület és a Széchenyi-féle első pesti liget határán, végül mi győztünk. Itt, az elnyomás és a szabadság nagyon is kézzel fogható mezsgyéjén a miénk lett az utolsó szó. Kezdetéhez méltón ért véget ez a végtelenül kínos történet.
