Kimehetnek a zsidók Magyarországon az utcára? Ez a kérdés nem 1944-ben, hanem tavaly hangzott el Budapesten. Mégpedig a Sziget Fesztiválon, ahol néhány fiatal aktivistával együtt egy civil szervezet sátránál szorgoskodtunk. Szórólapokat osztogattunk, emberi jogi kvízt töltettünk ki a hozzánk látogatókkal, és válaszoltunk a nagyobbrészt külföldi „szigetlakók” hazánkat illető kérdéseire.
A fenti kérdést két francia srác tette fel, komolyan, őszinte érdeklődéssel. Mivel angolul beszélgettünk, nem volt világos, hogy is képzelik pontosan a dolgot. Törvény tiltja Magyarországon a zsidók számára, hogy kimenjenek az utcára, vagy „csak” a közhangulat miatt lenne életveszélyes nyilvánosan mutatkozniuk? A legjobban az a lány döbbent meg közülünk a kérdésen, aki elvben közvetlenül érintett lehetett volna. (Ez hülye mondat, tudom, de addig és amúgy eszünkbe sem jutott volna egymás származása.) Valami olyasmit válaszoltunk, hogy ilyesmiről szó nincs, Magyarország nem fasiszta diktatúra, még ha a kormányzat sunyi politikai szándékból menteget is háborús bűnösöket és támogatja a fasiszta múlt rehabilitálását. De azért mindannyian tudtuk és tapasztaltuk, hogy ez a kérdés a jéghegy csúcsa. Hazánk híre annyira tragikus a nyugati médiában, hogy már ilyen gondolat is eszébe juthat annak, aki távolról és felszínesen követi a magyarországi történéseket.
Idén is eltöltöttem néhány napot az emberi jogi szervezet standjánál, és most is elsősorban nyugati fiatalok látogattak meg minket. A tavalyihoz hasonló brutális kérdés nem hangzott el, de a magyarországi menekültellenes hisztériakeltésről a legtöbben hallottak és lesújtó módon vélekedtek. Ha az ember ilyen szemmel nézte őket, akkor észrevehette, hogy a négy-öt fős holland vagy angol csapatokból egyvalaki rendszerint „színes” volt, aki láthatóan tökéletesen beilleszkedett a társai közé. A standunknál minden nap több tucat „üzenőcédulán” utasították el a gyűlöletkeltést, az etnikai megkülönböztetést, a rasszizmust. A mondatok – minden ember egyenlő, szeretnünk kell egymást, gyűlöljük a gyűlöletet stb. – többnyire elég közhelyesek voltak. De éppen azért voltak közhelyesek, mert akik írták, nem sokat töprengtek ezeken a dolgokon. Kiskoruk óta a rasszizmus teljes elutasításában nevelkedtek. Ez olyan természetes lett számukra, hogy nem is gondolkodnak el rajta mélyebben. Nem tagadom, irigyeltem őket ezért az ösztönös és természetes antirasszizmusért.
