Van két tárgyam, elvinném őket a Sorsok Házába. Az egyik fénykép. Nagyszüleim vannak rajta, Bözsi nagynéném és a férje, meg a kislányuk. Háber Katóka. Lehet hatéves a fotózás idején. Tízéves volt, amikor elvitték. Nagyapám, a pékmester – szerencsére – nem érte meg ezt. A másik tárgy anyám emlékkönyve, benne nagybátyám bejegyzésével. Fried György nemrég tanult meg írni, amikor 1943-ban beleírta jókívánságait nővére bársonyba kötött emlékkönyvébe. És rajzolt mellé egy magyar címert. Koronásat. Fried Gyuri lelkes hazafi lehetett. Ennyit tudok róluk.
Az én nemzedékemben több a hallgatás, mint az átörökített panasz. Ha megállunk a kisváros zsidó temetőjében felállított emléktábla előtt, magam is találgatva mondom gyerekeimnek, ki mindenki lett volna a rokonuk, ha nem pusztítják el őket. Jó gondolat emléket állítani az alig elkezdett életeknek. Mi magyarázhatná teljesebben a német nácizmus, a magyar fajgyűlölet torz rettenetét, mint Háber Kató, Fried Gyuri és sok tízezer magyar, milliónyi más nyelvű sorstársuk legyilkolása. A nácizmus – gyerekgyilkosság.
Aligha lehet megkerülni egy ilyen emlékhelyen a magyar cinkosság és a magyar közöny kérdését. Mit éreztek a szomszédok, amikor végighajtották ezeket a gyerekeket és szüleiket az utcán. Biztos sokan sajnálkoztak. Voltak, akik sírtak is. Voltak hősök, akik mentettek. De a tett és a részvét szép számait elfedi a tömegesebb közöny, a kapzsiság megdöbbentő ténye. Talál-e adatot és illusztrációt erre majd a Sorsok Házában a látogató? Emlékezni nem az ártatlan – adott esetben természetesen passzív, sőt tehetetlen, történet nélküli – áldozatokra kell, hanem a körülményekre, amelyekben a tűzáldozat megtörtént. Azokra, akik eltűrték, azokra, akik haszonélvezői voltak a nagy üzletnek. Én nevükön nevezném a csendőröket, akik megmotozták őket a komáromi erődben.
