Híreket ők is olvasnak az okostelefonokon, tisztában vannak vele, hogy a teljes bizonytalanságba érkeznek. Vasárnap hiába lépett életbe az EU és Törökország közötti megállapodás, a menekültek továbbra is beleülnek a csempészek gumicsónakjaiba, és megpróbálnak az Európai Unió területére jutni. Igazából semmit sem veszíthetnek, abban viszont reménykednek, hogy talán szerencséjük lesz, valahogy mégis ki tudják játszani a visszatoloncolási rendszert. És ez valóban nem működik tökéletesen.
Hogyan is működhetne, amikor az immár több mint 50 ezer menekülttel sehogy se megbirkózó görögöknek legalább négyezer fős – rendvédelmi, bevándorlási tisztekből, szakemberekből és tolmácsokból álló – segélycsapatra lenne szükségük ehhez az Európai Uniótól. Mondta is az athéni válságstáb egyik vezetője, hogy csigavér. Egyik napról a másikra senki se várjon csodát.
A menekültek viszont csak jönnek, és várják a csodát. Azt, hogy Idomeninél valakik mégis megnyitják előttük a macedón határon felhúzott kerítés kapuit. Hogy majd megfizetnek embercsempészeket, akik több ezer euróért kerülő utakon eljuttatják őket Nyugat-Európába. Hogy Európában a politikusok lelkiismerete csak megszólal, és véget vetnek annak a szégyennek, amit az elmúlt hetekben Idomeninél látni lehetett. Hogy megkönyörülnek rajtuk, ha már róluk döntenek.
