Egyfelől: óriási és egyre erősödő leváltó hangulat van. Ennek forrása a Fidesz kritikán aluli kormányzati munkája és a választók létélménye, miszerint se nekik, se a környezetüknek nem megy jobban. Másrészt a szavazók arra szavaznak, akiről azt gondolják, képes nyerni, képes – legalább helyben – elzavarni a Fideszt.
Nagy az átjárás a szocialista és a jobbikos szavazók között is, sőt immár a csalódott Fidesz-szavazók sem feltétlenül maradnak otthon, aktivizálhatók: a Jobbik irányába.
Szép lenne persze, ha a választók stabil értékrendű közösségek halmazából állnának, és csak egy szűk, elhatárolt kisebbség adná a voksát a szélsőjobb képviselőire. No de a rendszerváltás óta a polgárok jelentős részben a „fennálló” ellen adják le szavazatukat, a reményre, hogy jobb jön, és nem egy világnézetre szavaznak.
A realitás ugyanakkor semmiképpen sem az, hogy a mai rendszerben a Jobbik állna nyerésre. A kormánypárt manipulációinak eredményeképp és az ő érdekeiket szolgálva: háromosztatú lett a politikai tér. Ha egy irányba, balra csatornázódtak volna az ellenzéki szavazatok, akkor (még ha le is vonnánk belőlük valamennyit) toronymagasan vezetne ma az MSZP, és jól állnának kísérőpártjai.
Ma könnyen megtörténhet, hogy egyharmaddal nyer a Fidesz választást. Hiszen, ha az egyéni körzetekben épphogy többet visz a körzetek harmadánál – amit kormányzati pozícióból, a médiateret uralva, a többieknél összehasonlíthatatlanul nagyobb választási büdzsével könnyen elérhet –, akkor összességében az Országházba a képviselők felénél többet juttathat, s így kormányt alakíthat akkor is, ha a választók több mint hatvan százaléka ellenük szavaz.
A baloldali ellenzéknek ebben a helyzetben az a legfontosabb feladata, hogy olyan kihívó legyen, aki annak is tud látszani. Helyben és országosan egyaránt.
A tapolcai választások után néhányan megjegyezték, hogy a veszprémi küzdelem világosan megmutatta a győzelem receptjét: civil jelöltet kell állítani. Ezzel két probléma van: először is kell hozzá egy potens, helyben beágyazott, küzdelemre kész civil jelölt, aki elfogadja a baloldali pártok támogatását, logóit, aktivistáinak segítségét. Kész Zoltán ilyen volt, nyert is, de nem állnak hosszú, tömött sorokban efféle, az addigi egzisztenciájukat feladni kész, elkötelezett polgárok a baloldali (se semmilyen) pártoknál, hogy engem tessék jelölni, ne a pártkötődésű politikust.
Ha nincs ilyen jelölt, marad a párt jelöltje. A Jobbik hanyatlását, illetőleg annak megalapozott reményét, hogy nem jutnak kormányrúdhoz, négy tényező alapján merem kijelenteni: a Fidesz következetesen és keményen nekik megy, immár ez nekik is felismert érdekük, kormányzati eszközrendszerrel tág tér nyílik annak bizonyítására, hogy a Jobbik – ahogy a francia szélsőjobb is – ott van Putyin elvtárs fizetési listáján. Ezzel, illetve a helyi jobbikos politikusok disznóságainak, alkalmatlanságának feltárásával meggyengítik őket. Másrészt megannyi cukiság, középre húzás ellenére – melyek egyébként jól bizonyítják, hogy Vona Gábor épp úgy elvek nélkül nyomta az antiszemita vonalat, mint most a centrumosat – egyszerűen csak Orbán utódja szeretne lenni, bármi áron. Harmadrészt a pártnak van egy jobbszéli törzsmagja, amely komoly összetűzésekbe keveredhet a középre húzókkal. Negyedrészt: a választók széles rétegei éles helyzetben a Jobbikot kormányzásra képtelen erőnek fogják érezni, amely – a többi párt egyező narratívája által is alátámasztottan – az ország biztonságát éppúgy, mint a forint stabilitását veszélyeztetné, így vajmi kevés a reményük arra, hogy akár a közvélemény-kutatásokban mért eredményeiket is megközelítsék.
Van persze olyan forgatókönyv is, miszerint a Fidesz maga teszi újra kétosztatúvá a politikai kínálatot. Az idegengyűlöletre építő alantas, menekültellenes hecckampány – potom egymilliárdért – és a halálbüntetés morbid beemelése a politikai közbeszédbe a Jobbik legrosszabb műsora – csak épp a Fidesz által előadva. Ez nemcsak végtelenül erkölcstelen, hanem totális zsákutca is: egy klón sosem lehet olyan hiteles, mint az eredeti, viszont az ország mentális állapotát olyan mélységbe rántják le, ahol ők járnak. Ha valamiért fenntartják ezt a penetráns politikai minőséget, az a különös helyzet áll elő, hogy
mindenkinek, aki a szélsőségek ellenében, középen képzeli el az országot, a Fidesz és a Jobbik ellen kell szavaznia – jobb híján balra.
Ahhoz azonban, hogy mindez bizonyos legyen, és ugyanakkor a Fidesz ne nyerje meg a következő választást is, még egy feltételnek teljesülnie kell: a baloldali pártoknak el kell végezni a szisztematikus aprómunkát a következő három évben.
Ennek legtisztább katalizátora, ugyanakkor a munka jótékony ösztönzője a 106 választási körzetre kiterjedő előválasztási kampány lehet. Ebben mindenhol a jelöltállításra alkalmas baloldali pártok jelöltjei és azok a civil jelöltek indulhatnak, akik elfogadják a baloldali pártok támogatását. A kampányban egymással versengenek a választók kegyeiért, és a legtöbb szavazatot hozó jelölt indul az adott körzetben a 2018-as országgyűlési választásokon, aki mögé beáll az összes többi baloldali párt is és nem indítanak rá ellenjelöltet. (Ennek az írásnak a kereteit túlfeszítené az előválasztási kampány technikai ismertetése, de számos nemzetközi példa van arra, miként bonyolítható le egy ilyen versengés úgy, hogy a jobboldali pártok ne tudják az eredményeket eltorzítani. Technikai és módszertani értelemben egy előválasztás üzembiztosan megszervezhető, eredménye reprezentatív értékű.)
Ha a választások előtt bő egy évvel megtartanak egy előválasztást, akkor addig a felkészüléssel, a megfelelő jelöltek kiválasztásával, a helyi „Kész Zoltánok” fellelésével, a jelöltek közötti versengéssel olyan munkára kényszerítik magukat, amely rendkívül inspiráló lesz számukra is – és persze a választók számára is. Az ekként felpezsdített pártok és szavazóik, az előválasztási kampányban korteskedő jelöltek egyszerre mutatnak és teremtenek erőt, kiszűrik az alkalmatlan jelölteket, az előválasztás eredménye pedig a helyi közösség döntése alapján felemeli a legjobbat. Így a győzelemre elvben a legesélyesebb jelölteket találhatja meg a baloldali pártok közössége, és egyúttal miniszterelnök-jelöltet is választhat e kampány során, vagy dönthet úgy, hogy azt a legtöbb jelöltet adó párt adja.
Liberálisként szebbnek tartanám, ha az emberi jogi arcélüket és a kapitalizmus iránti elkötelezettségüket felmutató liberális pártok jelöltjei versengenének, de ennek nincs realitása. De annak igen, hogy ebben a versenyben néhány Kész Zoltánhoz hasonló liberális is megállja a helyét. S az sem kérdés, hogy az MSZP és a kis baloldali pártok elkötelezettjei a jogállamnak és a demokratikus normáknak, miként az EU-nak is, és már ez is sokkal több, mint amennyit konkurenseiktől remélhetünk. Már csak el kellene kezdeni a munkát.
A szerző a Republikon Intézet kuratóriumi elnöke
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
