Meg kell például szokni, hogy ha az ember kerékpárosként ügyetlenkedik, akkor utána ne behúzott nyakkal várja a ráfolyó verbális trágárságáradatot, hanem az elszenvedő mosollyal kísért „I’m sorry!”-jára hasonló módon válaszoljon. Fel kell készülnie rá, hogy amikor lakást akar bérelni, akkor hiábavalóan vértezte fel fondorlatos ártárgyalásokra magát, a lakástulajdonos aláígér az összegnek, mondván, hogy tisztában van a lakás hátrányaival, és ezért nem tartaná korrektnek többet kérni. Fel kell dolgoznia, hogy nem kell minden esetben végleg lemondani az elveszített tárgyakról, mert azokat többnyire leadják tisztességes emberek, és azt is, hogy ha a kisvárosban ő kóválygott be legelőször a buszmegállóba, akkor neki kell először felszállnia a buszra, ha fene fenét eszik is.
Persze ezeket a sztereotípiákat George Mikes óta jól ismerjük, de megint más ezeket a saját, a sok otthoni tülekedésben, kéretlen utcai szóváltásban felhorzsolódott bőrünkön megtapasztalni. Az udvariasság mellett az angol humor is köszöni szépen, él és virul: a parlamenti választásokat Angliában szerdán tartják, csütörtökre van meg az eredmény. Megejtő volt hallani, hogy a szombat délelőtti rádiókabaréban már teli szájjal kacaghatott az angol polgár azon, hogy mit hozott a saját fejére. (Cameron: „Mit képzelnek maguk, mégis? Felülről irányítva átszerveztem az egészségügyet, bevezettem a hálószobaadót, mindent megteszek, hogy ne válasszanak meg! Erre maguk mit csinálnak?!”)
Látnivaló azonban, hogy a politikusok itt is csak politikusok. Elvonják a járulékokat, áthárítják az állami terheket a munkaadókra, és szívük szerint mindent megadóztatnának, ami csak, ha nem is él, de mozog. Legújabban például a cukros italokat. Mégis, mitől működik másként maga a társadalom, mitől zöldebb az angolok füve? Szülői és tanári perspektívámnak köszönhetően hajlamos vagyok az oktatásban keresni a magyarázatot. Az általános iskola, benyomásaim alapján, eklektikus értékrendszert közvetít. Egyrészt látványosan tradicionalista: a gyerekek a kalandparkos kirándulásra is egyenruhába mennek, ami rebellisebb helyeken szülőlázadáshoz, bojkotthoz vezetne. Abban kell csónakkal beletoccsanniuk a vízbe, átfordulni a hintában stb. Másrészt eszembe jut, amit az állampolgári kultúrával foglalkozó Sík Árontól olvastam, miszerint a demokratikus kultúra fontos eleme, hogy „mit látok, amikor ránézek valakire. Egy tekintélyfigurát vagy olyan valakit, akinek el kell ismernem az emberi méltóságát?” A tekintély másféle felfogásának jó néhány példájával találkoztam. A legszimpatikusabb az a gesztus, amit az általános iskola igazgatója, egyáltalán nem párját ritkítva, gyakorol. Mindennap ott van reggel a gyerekek érkezésekor az iskola előtt, és köszönti őket, vált velük vagy szüleikkel néhány szót, és ugyanígy tesz a nap végén is. Amikor szóvá tettem, ez milyen kedves gesztus, azt válaszolta, azért választotta ezt a pályát, mert szereti gyerekekkel tölteni az időt. Amikor megbetegedett a gyerekeket a járdán átterelő „nyalókásbácsi”, az igazgató úr ugrott be helyette.
Azt az iskolai rituálét volt a legnehezebb a helyére tenni, amikor a 11-12 éves végzős diákok búcsúzás gyanánt megdobálhatják szivaccsal az osztályfőnöküket. De ezt a tiszteletromboló gesztust nyilván csak olyasvalakiknek lehet megengedni, akik már megtanulták, miben áll a másik ember méltóságának tisztelete, és nem akarják hosszú évek elfojtott frusztrációit egy ilyen anarchista gesztusban kiélni. A szociológus mondatait, miszerint az oktatáson túl az oktatási kultúrának is jelentős szerepe van a demokráciára nevelésben, kiválóan szemlélteti egy angliai nemzetközi bennlakásos iskolában megtörtént eset. A nagy múltú, a tudományt és művészeteket támogató Wellcome Trust alapítvány természettudományos X-Faktor-játékot szervezett diákoknak: egy-egy tudományos témakörben öt-öt tudóst kérdezhettek a diákok két héten keresztül az interneten, amelynek fénypontja egy félórás chat volt élőben. A tudósok pontokat adtak a diákoknak a jó kérdésekért (voltak szakmai és személyeskedő kérdések is vegyesen), a diákok viszont több lépésben kiszavazhatták a tudósokat, hogy végül csak a legközérthetőbb és legérdekesebb válaszokat adó maradhasson. Az orosz származású, már néhány éve angol állampolgár kolléga nem nevezte be a diákjait, mondván, hogy a még érettségi szinten sem lévő fiatalok hogyan is tehetnének fel értelmes kérdéseket a nagy fizikusoknak. Bár némileg jogos volt az aggodalma, mert valóban akadtak nem túl épületes kérdések kedvenc együttesekről és étteremláncokról, melyeket a tudósok azért ugyanolyan alapossággal megválaszoltak, de születtek kimondottan okos kérdések is, melyek kérdezőit az alapítvány kétszáz fontos díjjal jutalmazta.
Ha maga a tananyag nem is mindig túl impozáns a magyarral összehasonlítva, a nevelői tudatformálás irigylésre méltó. Az általános iskolától kezdve olyan emberekről hallanak példabeszédet a gyerekek, akiknek nehézségeik, fogyatékaik vannak, de sikerül őket legyőzniük, és teljes életet tudnak élni. Jó cselekedeteket kell végrehajtaniuk házi feladat gyanánt, miközben folyamatosan tanulnak a faji, nemi diszkrimináció formáiról, a toleranciáról. A munka hatékonyságát mutatja, hogy a magyar gyerekek másfél év után rászólnak szüleikre, ha például a könnyebb beazonosítás kedvéért valakiről hozzáfűzik, hogy az illető fekete („valami baj van azzal, hogy fekete?”). Ennek kapcsán felmerül, hogy a magyar oktatás micsoda lehetőséget szalasztott el, amikor a rendszerváltás 25 éve alatt elmulasztott egy demokratikus gondolkodású, autonóm, de a magyarságát is megélő generációt kinevelni.
Nagyon lényeges eleme még a nevelésnek az egészséges önbizalom kialakítása a gyerekekben. Fontos az iskoláknak, hogy minden gyerek érezze, jó valamiben. Ezt egyrészt megsínyli ugyan a diákhangversenyek színvonala, másrészt egy 11 éves, értelmes gyereknek, aki egy remek magyar általános iskola kiváló pedagógusától négy éven át csak elvétve kapott dicséretet, kimondottan építő, ha elismerik a képességeit és díjazzák azt a hihetetlen fejlődést, amit a ráadásul idegen nyelvi környezetben felmutatott.
A toleranciának az is része, hogy meghallgatom a másik embert, és ha lényegesen különbözik is tőlem, akkor is tudok párbeszédet folytatni vele. Az ehhez kapcsolódó kommunikációs forma már egészen kicsi kortól kezdve az iskolai tananyag része. A vitaklubok kiválóságait éppúgy jutalmazzák, mint a jó matekosokat vagy a kiemelkedő sportolókat. A vitában pozitív mozzanat a közös pontok megtalálása, a konfrontációnál nagyobb érték a konszenzusteremtés.
David Starkey alkotmánytörténész a Magna Charta 800. évfordulója alkalmából tartott előadásán az első, a fegyveres konfliktus kiújulásának lehetőségét szentesítő Magna Charta helyett a második, egy évvel később kiadott változatra helyezte át a hangsúlyt, melyben minden fél tesz engedményeket a mindenki számára előnyös megállapodás létrejötte érdekében. Az angolok talán éppen arra lehetnek a legbüszkébbek, mondta a történész, hogy ennek az 1216-os változatnak köszönhetően sikerült leszámolni a polgárháborúval és elkerülni a további vérontást. A vita- és tárgyaláskultúrát erősítendő a Magna Charta-évfordulót övező ünnepségsorozat egyik kiállításán a gyerekeknek egy hipermodern touch screent állítottak be, hogy azon a bárók, a király és az egyház képviselői bőrébe bújva ők maguk játszhassák le a tárgyalásokat. A más vélemény tolerálásának és a fejlettebb vitakultúrának a beszélgetős tévéműsorok szintjén pedig az a hihetetlenül üdítő folyománya, hogy a résztvevők hús-vér emberek, akik nem pártpolitikai kiskátékat mondanak fel, hanem – különösen a politikai spektrum két szalonképes szélén álló párt képviselői – meglehetősen érdekes vitákat folytatnak egymással, ami persze az élvezhetőségnek és így a nézettségnek sem árt.
A szerző nyelvtanár
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
