Főként akkor, amikor léteznek olyan csoportok, cégek, alkalmazások, innovációk, amelyek tényleg csak a közösséget, nem pedig a profitot szolgálják. Igaz, épp ezért nekik marketingre is kevesebb jut. A techsztároktól való távolságtartás már csak amiatt is indokolt lenne, hogy a baloldal végre egy pillanatra a tükörbe, ne pedig az üzenőfalra nézzen. Ha így tenne, tán észrevenné, hogy élményalapúvá vált. Idehaza az teszi különösen súlyossá a helyzetet, hogy a magyar baloldal összeomlása, elitjének tökéletes hiteltelenedése miatt ez az élménybaloldaliság párttagadással párosul.
Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben politikai aktusai repolitizálnak, annyira depolitizálnak is. Mert az átélt, a közösséghez tartozást mélyen kifejező pillanatban meg is dermednek. Nincs előzményük és nincs folytatásuk. Elmegyünk a Pride-ra, mind kevesebben, de felvonulunk a soros tüntetésen, megnézzük Az olaszliszkait a Katonában, hogy aztán megosszunk egy cikket a megszomorított közép-afrikaiakról. Persze el is kell menni azokért, akiknek bujkálva kell élniük, mert valamilyenek; el is kell menni oda, ahol társadalmunk legsúlyosabb drámáit dolgozzák fel, s igyekeznek megértetni, nincs abszolút igazság; menni kell a megosztással is, hogy ne csak eszemaszívét olyan aranyos kutyusok gazdiarcra elhelyezett csókjainak gifjei uralják az üzenőfalat.
Csak közben fel kell ismerni, mindez csak látszatbaloldal. Hiszen visszafogott hatása van a társadalom meghatározó részét kitevő kizsákmányoltakra, nyomorultakra, elnyomottakra.
Miközben igény lenne arra, hogy valaki legyen velük. Ezt szépen megmutatta Sándor Mária története. A bátorság és a fokozhatatlan keseredettségből eredő erő olyanokat késztetett arccal, névvel a kiállásra, akik sokáig féltek szólni. Akik még csak nem is látszottak.
Ők lehetnek megint a baloldal bázisa. Amerikai társaikról nem feledkezik meg például Hillary Clinton, amikor azt mondja: nem támogatja a Japán, Ausztrália és további országok részvételével létrejövő csendes-óceáni partnerséget (TTP), mert a szerződés nem feltétlenül segíti az amerikai munkahelyteremtést, a fizetések emelkedését. Kizárólag nemzeti érdek alapján ítéli meg a hasznot. A nagyhatalom vezetőjelöltjeként sem világmegváltáson gondolkodik, hanem politikai közösségének jelenén.
Idehaza ez a hovatovább nacionalista elhajlásnak tetszene, miközben mélyen baloldali a karaktere. Elvégre lehetetlen az egyenlőtlenségek elleni harcot globális, utópisztikus célok alapján folytatni egy országban.
A jóléti állam fejlődése és stabilitása is kérdéses, ha folyamatos az olcsón dolgozó, akárha szakképzetlen, minimális elvárásokkal érkező bevándorlók áramlása. Ám e dilemmákat hajlamosak vagyunk elütni a francia forradalomtól velünk élő felkiáltással, hogy tudniillik szabadság, egyenlőség, megosztás... Oh, wait!
|
| falseMóricz-Sabján Simon / Népszabadság |
E nagy lelkesültség az oka annak, hogy a magyar baloldal egyszerre képes Edward Snowden tevékenységéért rajongani és átfogó szociális bérlakás-programot, a jövedelmi viszonyokba való radikális beavatkozást követelni. És ha a rajongó nem lép egyet hátra, nem látja, hogy a tökéletes transzparenciával meg a deregulációval éppen erejétől fosztja meg az államot. Ha viszont az állam gyengébb lesz, nem lesz képes érdemben beavatkozni a társadalmi viszonyokba.
Pedig a kevésbé tehetős, szegény országoknak erős, hatékony államra van szükségük.
Mert nagyon fontosak ugyan például a fejlett világból kiosztott segélyek, csak éppen egyetlen probléma megoldására sem alkalmasak. Amikor az adományozók (országok és nemzetközi szervezetek) megtagadják az államot, nem segítik azt a célt, hogy az elesettek reményt kapjanak. Mert csak az állam lenne képes jobb életet teremteni a szerencsétlenek számára. Például elfogadható színvonalú, a szegények számára is hozzáférhető egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat nyújtani, ellátórendszereket működtetni.
A hátralépés ma életet jelenthet. Mert onnan nézve minden mikro- és makroügy elválna. Világos lenne, hogy lehet valaki szolidáris Snowdennel, de ettől nem kell elköteleződnie a titoktalanított állam mellett. Kiderülne, hogy nincs más elfogadható morális álláspontja menekültügyben, mint a feltétel nélküli segítés, ám a politikai közösség érdekeire, állapotára, hiteire nem szégyen gondolnia.
Azaz Az olaszliszkai megtekintése után nem árt meghallgatni Kis Grófótól a Bulibárót. Hogy szembejöjjön a közösség nagyobb részének favoritja. Ez lehetne az első lépés a radikális realizmus felé.
Az a megoldás ugyanis arra, hogy a baloldal idealizmusa és a valóság közötti fojtogató feszültséget elviselje. Hogy belássa a távolságot a nézésétől meg a járásától Fekete Ernő pazar művészi produkciójáig. Mert amikor az egészet látja, csak akkor találkozik a magyar valósággal. Az pedig, ugye, az elviselhetetlen egyenlőtlenségek, a hatalom és a tehetősek csendes szövetségének szigorúan rendezett pokla.
Ezt csak izomból szétrúgni lehet. Ehhez kell a baloldal radikalizmusa. Amely most csak realizmusából következhet. Az pedig azzal kezdődik, hogy leváltja jellemalakítói közül a politikai menőket a Facebooktól a hiperérzékenységen át a látványszolidaritásig. Különben végül a baloldaliság is csak egy haszontalan alkalmazás lesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.
