galéria megtekintése

Ellenzék, mi a pálya?

13 komment

Petőcz György

Két kérdés, két különböző magatartás, két ­különböző út. Az egyik kérdés az, hogy 2018-ban leváltandó, leváltható vagy legalábbis megszorongatható-e a Fidesz. A másik kérdés az, hogy kialakult-e vagy kialakulóban van-e egy rezsim – mondjuk: Orbán-rezsim –, amely hosszabb-rövidebb időn belül tönkreteszi az országot. Az első kérdés a modern európai demokrá­ciák intézményi kontextusának és dialektikájának meglétét és fennmaradását feltételezi, a másodikat viszont már egy új rendszer létrejöttének tapasztalata vagy víziója táplálja. Az első kérdés a politikai pártok magánügyeként tünteti fel a politizálás munkáját. A második kérdés heroikus – muszáj – szerepet sugall: ­erkölcsi szempontból gyanússá teszi a rendszerrel való együttműködést, indokolttá a szakítást (a passzivitást, a magánszférába húzódást, a kivándorlást), és dicsőséggé minősíti az ellenállást.

A dilemma ma már nem kerülhető meg. Minden egyén és minden párt így vagy úgy, tudatosan vagy öntudatlanul, az elvi tisztázás szándékával vagy az elől bujdokolva, de szembekerül vele. Köztes állapotban vagyunk, sok az „igen, de” és a „mégis”, nehéz az intellektuális komolyságot és a politikai felelősségérzetet megőrizve egyértelmű álláspontot elfoglalni. A demokratikus ellenzéki oldal konszenzusos tudása egy fosztóképzős fogalomig, az „illiberális demokráciáig” terjed, amivel a hatalom legfőbb ura határozta meg magát, és ő bocsátotta ezt a meghatározást hódító útjára. Az ellenzéki viták ekörül csapongnak. Egyesek „maffiaállamról” beszélnek, kártékony illúzió­nak tartva az „illiberális demokrácia” bárhogy is értelmezett demokráciájának tételezését. Mások viszont hiszté­rikusnak, megalapozatlannak és végletesnek tartják a „maffiaállam” fogalmát, bízva a rendszer elviselhetőségében és korrigálhatóságában. Egyezség nincs, rendes viták sincsenek, de persze mindkét félnek megvan a véleménye a másikról.

Az biztos, hogy a tudatosan ködösítő „illiberális demokrácia” kifejezés ellenzéki szempontból nézve semmire nem jó, hiszen súlyos többértelműség terheli. Eleve adott annyi jelentése, ahány torzított és karikatúrába hajló jelentése van ma a liberalizmusnak, ami politikai szitokszóként jelenthet szabadosságot, erkölcsi relativizmust, hazátlan kozmopolitizmust, közösséget nem néző individualizmust, élcsapattudatot és egy értelmiségi brancs – az ún. „ballib megmondók” – érdekérvényesítő ideológiáját. Joggal vélhető, hogy az „illiberalizmus” útjára bocsátói valójában önmagukat felmagasztaló hívószót kerestek, és tudták, hogy követőik érteni is fogják ezt a szándékot. S akkor még itt van a fogalompár második tagja is, a „demokrácia”, ami ugyancsak több értelmezéssel bír. Mik az egyes értelmezések feltételei, és adottak-e ezek ahhoz, hogy Magyarországot bármelyik értelmében demokráciának tekintsük? Az „illiberális demokrácia” kifejezés tehát ma már a tisztánlátás akadálya. A rendszert viszont meg kell nevezni, amihez az eddigieknél több és komolyabb erőfeszítés kell.

 

Kérdés és feladat tehát van bőven, idő viszont nagyon kevés. Látni kell – be kell látni –, hogy itt egyáltalán nem csak teóriáról van szó. Azzal kezdtük, hogy két nyitókérdésünk két eltérő politikai magatartást sugall. Ha 2018 megnyerhetősége vagy reménytelensége, vagyis a válasz­tási eredmény az irányt adó szempont, akkor ez a pártok érdekeit előtérben tartó taktikázást vonja maga után. Hogyan viselkedjenek a pártok az odáig vezető úton? A végeredményre vonatkozóan általános a szkepszis. Gyaníthatóan vannak vezető ellenzéki politikusok, akik szerint a 2018-as kormányváltás reménytelen ábránd. Ezek számára nyilvánvalóan a túlélés az irányadó szempont. A már most kirajzolódó menetrend: önmaguk meghatározása, saját növekedésük, a többiekkel szembeni térnyerés, majd az utolsó pillanatban valami­féle választási koalíció a választási törvény kényszereitől diktálva.

Marabu rajza

A második kiindulópont viszont fordított sorrendet diktálna. Ebből a nézőpontból 2018 esélyeinek megítélése egyáltalán nem perdöntő. Ha az ország nagyon rossz irányba halad, akkor politikai és erkölcsi kötelesség egy általános, a rosszat bekerítő és kivágó alternatíva megfogalmazása és felmutatása. Ha a helyzet drámaiba hajlik, akkor nem az egyéni érdek és túlélés az elsődleges. Süllyedő hajóban egyéni túlélőként, az árboc legcsúcsára kapaszkodva is hamarosan a vízben találjuk magunkat. A vészhelyzet logikája már ma, a folyamat elején is egy hihető és széles körben elfogadható – sok résztvevővel megalkotott – demokráciacsomag és szakpolitikai alapvetések kidolgozását diktálja.

A helyzetet és a dilemmát kivá­lóan jellemzi az előválasztás bizarr ötlete körül kialakulni látszó cirkusz. Az ellenzéki pártok figyelme az első kérdésre, vagyis 2018 szűk horizontjára – saját helyzetükre és túlélésükre – irányul, miközben érzik, hogy potenciális szavazóik várnak tőlük valamiféle elképzelést a kormányváltás megvalósíthatóságára. A tenni úgy, hogy nem tenni mozdulatlanságát az előválasztásról szóló vitákkal próbálják leplezni. Nyilvánvaló képtelenség, hogy öt vagy hat párt egy-két előválasztási vitában ­ütköztesse az ország intézményi, külpolitikai, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, kulturális, oktatási, egészségügyi, környezetvédelmi, nemzetpolitikai problémáival és azok megoldásával kapcsolatos nézeteit úgy, hogy az ellenzéki hajlandóságú szavazók kialakíthassák véleményüket, megalapozhassák választásukat, s egyöntetűen hajlandók legyenek a győztesnek kihordott jelöltek mellett később felsorakozni. Az előválasztásról szóló viták ezen a képtelenségen mindig zátonyra is futnak, szánalmas kudarcba torkollva. Újra és újra kiderül a közös elképzelések és az összefogásra való hajlandóság hiánya, vagyis a semmi jóval nem kecsegtető káosz.

A minden egyes vitán megmutatkozó fejetlenség, a széthúzás s a belőle fakadó kilátástalanság természetesen önpusztító, mert negatívan befolyásolja a pártok egyéni túlélésre koncentráló stratégiájának ­realitását. Ez a stratégia hosszú ideig, majdnem az utolsó pillanatig az önálló identitás kialakításában és az egyéni erőgyűjtésben jelöli meg egy-egy párt feladatát. Csakhogy a növekedéshez – és az életben maradáshoz is – üzenet, hit, remény, esélyek kellenek és persze emberek, akik értelmes tevékenységnek látják, hogy egyáltalán figyeljenek a politikára. A jelenlegi szétaprózottságban a komoly tényezővé válás esélye csekély, ez pesszimizmust szül, ami konzerválja a jelentéktelenséget.

Az ország vészhelyzetének perspektívájából kiindulva az előválasztás is megkapná a maga szerepét, de nem most, nem ebben a szakaszban, hanem a folyamat végén, a közösen létrehozott átfogó stratégiát legjobban képviselő személyek és csoportok kiválasztásában. Jelenleg nem előválasztással kapcsolatos vitákra van szükség, hanem rendszeresített tárgyalásokra, a pártok egymást keresésére és fórumra, amely a demokratikus ellenzék széles körére kiterjed, ­segíti a helyzet leírását, a bajok feltárását, az alternatíva kidolgozását, új emberek feltűnését, és fegyelmezett, elmélyült munkával megalapozza a változás hitét, az ellenzék hitelét, elszántságot és erőt mutat. Árnyékparlament, kerekasztal vagy új Petőfi-kör? Valami ilyesmi: a pártok kezdeményezésére vagy a számukra kidolgozott, megteremtett és moderált fórum, amelynek munkája során megszületik a komolyan vehető ellenzék.

Szóval mi a pálya?

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.