Két kérdés, két különböző magatartás, két különböző út. Az egyik kérdés az, hogy 2018-ban leváltandó, leváltható vagy legalábbis megszorongatható-e a Fidesz. A másik kérdés az, hogy kialakult-e vagy kialakulóban van-e egy rezsim – mondjuk: Orbán-rezsim –, amely hosszabb-rövidebb időn belül tönkreteszi az országot. Az első kérdés a modern európai demokráciák intézményi kontextusának és dialektikájának meglétét és fennmaradását feltételezi, a másodikat viszont már egy új rendszer létrejöttének tapasztalata vagy víziója táplálja. Az első kérdés a politikai pártok magánügyeként tünteti fel a politizálás munkáját. A második kérdés heroikus – muszáj – szerepet sugall: erkölcsi szempontból gyanússá teszi a rendszerrel való együttműködést, indokolttá a szakítást (a passzivitást, a magánszférába húzódást, a kivándorlást), és dicsőséggé minősíti az ellenállást.
A dilemma ma már nem kerülhető meg. Minden egyén és minden párt így vagy úgy, tudatosan vagy öntudatlanul, az elvi tisztázás szándékával vagy az elől bujdokolva, de szembekerül vele. Köztes állapotban vagyunk, sok az „igen, de” és a „mégis”, nehéz az intellektuális komolyságot és a politikai felelősségérzetet megőrizve egyértelmű álláspontot elfoglalni. A demokratikus ellenzéki oldal konszenzusos tudása egy fosztóképzős fogalomig, az „illiberális demokráciáig” terjed, amivel a hatalom legfőbb ura határozta meg magát, és ő bocsátotta ezt a meghatározást hódító útjára. Az ellenzéki viták ekörül csapongnak. Egyesek „maffiaállamról” beszélnek, kártékony illúziónak tartva az „illiberális demokrácia” bárhogy is értelmezett demokráciájának tételezését. Mások viszont hisztérikusnak, megalapozatlannak és végletesnek tartják a „maffiaállam” fogalmát, bízva a rendszer elviselhetőségében és korrigálhatóságában. Egyezség nincs, rendes viták sincsenek, de persze mindkét félnek megvan a véleménye a másikról.
Az biztos, hogy a tudatosan ködösítő „illiberális demokrácia” kifejezés ellenzéki szempontból nézve semmire nem jó, hiszen súlyos többértelműség terheli. Eleve adott annyi jelentése, ahány torzított és karikatúrába hajló jelentése van ma a liberalizmusnak, ami politikai szitokszóként jelenthet szabadosságot, erkölcsi relativizmust, hazátlan kozmopolitizmust, közösséget nem néző individualizmust, élcsapattudatot és egy értelmiségi brancs – az ún. „ballib megmondók” – érdekérvényesítő ideológiáját. Joggal vélhető, hogy az „illiberalizmus” útjára bocsátói valójában önmagukat felmagasztaló hívószót kerestek, és tudták, hogy követőik érteni is fogják ezt a szándékot. S akkor még itt van a fogalompár második tagja is, a „demokrácia”, ami ugyancsak több értelmezéssel bír. Mik az egyes értelmezések feltételei, és adottak-e ezek ahhoz, hogy Magyarországot bármelyik értelmében demokráciának tekintsük? Az „illiberális demokrácia” kifejezés tehát ma már a tisztánlátás akadálya. A rendszert viszont meg kell nevezni, amihez az eddigieknél több és komolyabb erőfeszítés kell.
