Ellenállók

Egy nap Orbán Viktor majd ugyanilyen magányos lesz.
Ami, mondjuk, egyenes következménye annak, ha – a Kádárhoz hasonlóan hozott anyagból dolgozó Orbán – olyanokkal veszi körül magát, mint például Balog Zoltán, aki hirtelen rájött, hogy ő bizony mindig is ostoba dolognak tartotta a menekülteknek kifeszített, hústépő pengékkel felszerelt drótkerítést. Csak a jólneveltsége tartotta vissza attól, hogy lerohanjon azonnal a déli határra, ahol saját fogával harapta volna át a gyodát. Született humanistaként inkább élelmet osztogatott a pályaudvaron. Igaz, a civil menekültsegélyezők azóta is találgatják, hogy pontosan milyen pályaudvarról beszélt, mivel a Keletiben nem látták.

Az ember szinte már nem is siettetné annyira az Orbán-rendszer elmúlását, hiszen tudja, hogy utána alig telik el egy-két év, és újra sorjázni fognak a NER-huszárok vitriolos visszaemlékezései arról, hogy a színfalak mögött miként szálltak szembe naponta az orbáni–habonyi őrülettel. És még inkább félő, hogy a liberális ­piacbaráttá váló Varga Mihálynak, az államigazgatást modernizáló Lázár Jánosnak, a rendíthetetlen européer Navracsics Tibornak, az alkotmányos jogőr Gulyás Gergelynek lesz is ehhez közönsége, amely boldogan hiszi, hogy az össznépi amnézia a demokratikus kibontakozás előfeltétele.

Egyébként Kalapos elvtársat, bár egyházi temetést kapott, az egykori városi párttitkár közelében tették sírba. Biztos, ami biztos, ha megint fordul a kocka, akkor is tűzközelben legyen.