Ott voltam az állampolgársági népszavazáson is: érvénytelen szavazatot adtam le, mert nem sajnálom ugyan egyetlen magyartól sem az állampolgárságot, de a közteherviselés és az egyéb kötelezettségek nélkül nem tudom értelmezni; én sem tartok igényt olyan jogokra, amelyeknek a biztosításához nem járulok hozzá semmilyen módon. Sőt a szociálisnak nevezett voksoláson is, bár csak a tandíjmentességre ikszeltem, mert a többi szakpolitikai kérdésben nem volt egyértelmű véleményem.
Az október 2-i lesz az első akaratnyilvánítási lehetőség, amit kihagyok, és most is lelkiismeret-furdalást okoz, de kisebbet, mint ha elmennék.
Nem fogok elmenni, mert arra a kérdésre, „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?", az adott feltételrendszerben nem lehet értelmesen válaszolni.
Ezzel az erővel azt is kérdezhetnék: „Akarja-e, hogy a magyar adófizetők hozzájárulást fizessenek a brit mezőgazdaság támogatásához?" (jelenleg ugyanis fizetnek). Vagy azt, „Akarja-e, hogy az Ön képviseletében az Európai Unió szétverésén dolgozó, rendszeresen az orosz érdekeknek megfelelően szavazó magyar képviselők üljenek az Európai Parlamentben?" (jelenleg ugyanis ülnek).
Az a helyzet, hogy a belépéskor bizonyos nemzeti jogkörökről előre megfontoltan lemondtunk – a migrációs politika témakörében is, ahogyan arra az Orbán-kormány 2013-as keltezésű migrációs stratégiája tényszerűen rámutat –, és elfogadtuk, hogy az EU-t olyan térségként kezeljük, amelynek belső határai voltaképpen nincsenek, a külső határai pedig közösek: Görögország tengeri határa a mi határunk is. Ez a felfogás sajnos a gyakorlatban a kelleténél kevésbé tükröződik ugyan, de számos kézzelfogható előnyét mégiscsak 12-13 millió magyar élvezi – az EU-tagság mindenhol több kisebbségi jogot és mozgásszabadságot adott, mint amennyi előtte 1920 óta bármikor is volt.
Az uniós joganyagról még én is tudok annyit – politikusi tapasztalat nélkül, de egy EU-szakos diplomával a zsebemben –, hogy sem az igennek, sem a nemnek nem lenne semmilyen jogkövetkezménye. Hogy a fent említett egységes áru-, szolgáltatás- és emberpiac kit, milyen feltételekkel enged a területére, azt nem dönthetik el egyedül a magyar választók, és abban sem lenne sok logika, ha hosszú távon kizárólag az érkezőkre bíznánk, hogy a közös határokon belül hol akarnak tartósan lehorgonyozni. Hiszen az árukat és a szolgáltatásokat is próbáljuk egyenletesebben szétteríteni annál, amit a gazdaság primer törvényszerűségei diktálnának. Ha nemmel szavazunk, attól még az Európai Tanácsban és az Európai Parlamentben tetszőleges alkalommal leszavazhatják Orbánékat a kvótakérdésben, és
ha az összes magyar választó az igenre voksolna, az ügy akkor sem a szavazófülkékben dőlne el.
A csatlakozási tárgyalásokon a személyek szabad mozgásáról szóló fejezetet történesen még az első Orbán-kabinet tárgyalta végig: amennyiben itt különleges nemzeti jogosítványokat szerettünk volna magunknak, valószínűleg lehetett volna derogációt kérni, de a kormányt a magyarok majdani uniós munkavállalásán kívül nem érdekelte semmi. Nemhogy 2001-ben, de 2013-ban, a fentebb említett nemzeti migrációs stratégia elfogadásakor sem láttak semmilyen veszélyt a bevándorlásban.
Érdemes szó szerint idézni: „Valószínűsíthető, hogy 2014–2020 közötti időszakban jelentős mértékben nem fog tovább növekedni a célországi migráció Magyarországra. Nemzetgazdasági, valamint demográfiai indokokból is szükséges élénkíteni az országba gazdasági céllal, keresőtevékenység folytatásával, valamint tudásalapú migráció érdekében beutazók körét és számát. (Szépen körülírva, de itt bizony a gazdasági bevándorlókról van szó. – H. M.) Szükséges a migráció gazdaságfejlesztési lehetőségét hatékonyabban kihasználni azáltal, hogy olyan harmadik országbeli migránsokat fogadunk, akik hozzájárulnak a gazdaság fejlődéséhez."
Ezt nem valamilyen Soros-pénzen működő illegális szamizdatnyomda, hanem a jelenlegi kormány vetette papírra, a valósággal szinkronban: Magyarország továbbra sem migrációs célország,
még azok is lelépnek tőlünk, akiket az új, büntető jellegű bevándorlásrendészeti eszközrendszerrel megpróbálnánk itt tartani.
A bevándorlás jelenleg és a belátható jövőben semmilyen kimutatható veszélyt nem jelent az ország számára, ezzel szemben az elnéptelenedés szempontjából a legveszélyeztetettebb európai tagállamok közé tartozunk. Mondhatnánk, hogy azért, mert kevesen születnek, és sokan halnak meg – ami persze szintén nem vetne jó fényt a hatalomra, hiszen megfelelő egészségügyi ellátással és szociálpolitikával mindkettő korrigálható –, de a helyzet rosszabb. Az elnéptelenedés fő oka ma már egyértelműen a kormány helytelen, a jövedelmeket abnormálisan alacsony szintre szorító bérpolitikája, ami évente egy nagyváros lakosságával megegyező tömeget vesz rá, hogy külföldön keresse a boldogulást.
Az orvostól a pedagógusig, a postástól (mint egy friss összehasonlításból kiderült) a gyorséttermi mosogatóig nálunk keresnek a legkevesebbet az emberek egy-egy szakmán belül, és egyáltalán nem véletlenül, hanem tudatos kormányzati döntések – a munka törvénykönyvének átírása, a bérharc eszközeinek kigyomlálása, a háromoldalú érdekegyeztetés megszüntetése, az alkotmányból az egyenlő munkáért egyenlő bért garantáló alapjog kihúzása meg a teljes bérrendszert lefelé nivelláló közmunka – nyomán alakult így. Vagyis nem lehet másra kenni. És aki mesterségesen kiüríti az országot, az hosszú távon tényleg bevándorlási krízist idézhet elő, mert történelmi tapasztalat, hogy Európában országnyi területek ritkán maradnak üresen.
Mindez azonban tényleg csak mellékvágány a népszavazás általánosabb tárgyához, vagyis ahhoz a sorskérdéshez képest: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhasson dolgokat?" Én akarom, és erről 2004-ben sok millió magyarral együtt érvényesen szavaztam – talán egyetlen szavazatban sem voltam még annyira biztos, mint abban az igenben. Addig ugyanis jogfosztott, látens európainak éreztem magam: európai kultúrát fogyasztva, európai mintákat követve éltem, jórészt mégis kizárva abból a közösségből, ahová már 1990 előtt is tartozni szerettem volna. Ha úgy tetszik, tizenkét évvel ezelőtt a nép (minden hatalom forrása) egyik tagjaként átnyúltam a honatyák feje fölött, és eldöntöttem, hogy bizonyos ügyekben az EU fog határozni a magyar politika helyett. Érvelhet bárki azzal, hogy ez a mostani Európa már nem az, amihez csatlakoztunk, mert azóta sokszor csalódtunk benne – én sem pontosan erre számítottam, de igazán nagyot a kormányokban csalódtam (2004 óta az összesben), hogy abból a lehetőségből, amit az EU-tagsággal a történelem adott, mindössze ennyit tudtak kihozni (nem maguknak, mert ott kihozták a maximumot, hanem nekem). És az összes brüsszeli bénázás ellenére abban bízom:
amíg a magyar tagság fennáll, addig valamilyen mértékben védve vagyok a saját kormányaim önzésével és rövidlátásával meg a mindenkori hatalmasok önkényével szemben.
Az értelmetlen mondatba csomagolt valódi kérdésről, vagyis arról, hogy maradjunk-e az EU-ban, nem vagyok hajlandó újra szavazni 2016. október 2-án: egyszer már elmondtuk a véleményünket, meggyőző többséggel, hogy Felcsút is megértse, és az enyém nem változott. Ha Brüsszel és Moszkva között kell választani (lehetséges, hogy valakinek nem tetszik ez a kérdésfeltevés, de Orbánék – Pakssal, a gáztározókkal, a metróval, az európai szankciós politika folyamatos fúrásával – naponta megerősítik, hogy a teljes függetlenség helyett az említett erőközpontok szerepelnek az opciós listán), akkor köszönöm, de maradok Brüsszelnél. Életem első 21 évét a sarló-kalapács alatt töltöttem, és tisztában vagyok vele, hogy ha visszamennénk, nem a fiatalságot, hanem legfeljebb az orosz halkonzervet meg a Cipőbolt Vállalatot kapnám vissza (aki az utóbbit nem érti, nézzen körül, mi történik éppen az újraállamosított energiaszektorban).
És különben is: ha valakit a véleményem érdekel, ne szórakozzon velem, ne akarjon manipulálni, kérdezzen rá egyenesen arra, amire valóban kíváncsi. Azt az embert pedig, aki azt állítja, hogy egy esetleges Huxitnak nem a külhoni magyarság lenne az első számú kárvallottja, tényleg kitömve kellene mutogatni, mint a kétfejű birkát vagy a fehér bálnaborjút: aki elmegy, és büszke magyarként nemmel szavaz, gondoljon majd erre is.
