Éjszaka a kultúrában

A múzeumigazgatók beszámolói szerint a rendezvény hozzájárult ahhoz, hogy év közben is emelkedjen a látogatók száma. Persze nem mindenütt és nem mindenkor. Aki járt már év közben kis vidéki múzeumban, és megtapasztalta a költők magányánál is mélyebb elhagyatottságot, tudja, miről beszélek. S könnyen lehet, hogy a jövőben még inkább nő majd a távolság a sztármúzeumok sztárkiállításai és a többiek között. Talán épp amiatt is, mert a kultúrát népszerűsítő programok oly színesen, fantáziadúsan és innovatívan gördülnek, hogy nehéz kiszakadni a bűvöletükből, és visszatérni a „sima” kultúra tárgyai, helyszínei közé. Akinek egyszer már megelevenedett a múzeum, ahogy a háromrészes amerikai filmben, az már nehezebben fogadja el a csoda nélküli világot. Mozogjon, éljen, lüktessen minden. Ha meg nem, akkor magára vessen.

Vannak kiállítótermek, amelyek már tudják ezt, s próbálják a színességet – vagy legalább annak látszatát – átvinni a hétköznapokba is, a többiek pedig várják a megváltó éjszakát. Ugyanebben a cipőben jár az irodalom is, hiszen egyre több az írót „váratlan” helyzetben bemutató, a literatúrához csak érintőlegesen kapcsolódó műsor. Mint ahogy az is fölöttébb sikeres, ha múzeum és irodalom találkozik, mint a Textúra, mikor is a Szépművészeti termeiben színészek adták elő a kortárs szerzők festményre írt műveit.

Egyfelől tehát világosan látszik, hogy folytonos innováció kell a meglévő értékek újszerű bemutatásához vagy összekapcsolásához, másfelől pedig az is, hogy aki ebben lemarad, az szinte végképp láthatatlanná válik. Ahogy a képernyőről lekerülő celeb. Kérdés, hogy a színes programok sikerén felbuzdulva beletörődünk-e mindebbe, mint a világ természetes rendjébe, vagy sem. Fokozzuk a forgatag intenzitását és sajnálkozunk a többieken? Elfújjuk a gyertyát a szülinapi tortán, majd bambán ülünk a sötétben?