A BBC közreműködésével készült amerikai film nem szól Eichmannról és nem szól tulajdonképpen a jeruzsálemi peréről sem. A „főhős”, vagy főszereplő Leo Hurwitz valóban létezett. Elkötelezett baloldali dokumentumfilmes volt, akit McCarthy szenátor antikommunista keresztes hadjárata idején feketelistára tettek. Amikor a CCBC (Capital Cities Broadcasting Company) tévétársaságot az izraeli kormány megbízta, hogy készítsen felvételt Eichmann peréről, sokan meglepődtek. Valamennyi nagy amerikai kereskedelmi tévécsatorna és több európai tévé is szerette volna kameráit a tárgyalóteremben elhelyezni. Nem tudjuk, hogy Ben Gurion elnök kormánya miért választott végül is egy viszonylag ismeretlen, kis New York-i tévétársaságot. Nem a per közvetítése, csak felvételek készítése volt a feladatuk. A gyorsírókon kívül a Kol Izrael, az Izrael Hangja rádióállomás mikrofonjai közvetítették és magnói rögzítették a tárgyalóteremben elhangzottakat. Hurwitz szeretné megérteni Eichmannt. Minden vágya, hogy valamilyen emberi reakcióját filmre vegye, ne csak azt a közömbös, szinte unott arcot lássák világszerte, ahogy a vádlott a több mint 100 tanú vallomását hallgatja. Nem csak ő vagy az ügyész, Gideon Hausner és Hannah Arendt nem értette, ismerte Eichmannt. Akinek védekezési stratégiája egyszerű volt. Ő nem tehetett semmiről, neki nem volt jogköre, hatásköre, hatalma, csak parancsokat hajtott végre, egyszerű kis csavar volt egy hatalmas gépezetben, még csak antiszemita sem volt. Ha Eichmann csavarhasonlatát megpróbáljuk komolyan venni, és a holokausztot kitervelőket és végrehajtókat, mondjuk, egy autónak képzeljük el, akkor annak „tulajdonosa”, „sofőrje” Hitler volt. Állandó kísérői, útbiztosítói Himmler, Göring, Heydrich voltak. Eichmann például a wannseei konferencián, amelyen az RSHA vezetője, Reinhard Heydrich elnökölt, jegyzőkönyvvezető, egyszerű írnok volt. A deportálásokat személyesen egyetlen országban, 1944. március 19. után Magyarországon szervezte, irányította. Pontosabban szakszerű tanácsaival segítette a Sztójay-kormánynak az ország „zsidótlanításában” egyébként lelkesen részt vevő antiszemita belügyi államtitkárait, Endre Lászlót és Baky Lászlót. Ha Eichmann csavar volt, akkor nevezzük őt ékszíjnak vagy olajleeresztő csavarnak. De hát egy motorban olyan sok alkatrész van, és ha csak egy is eltörik, elkopik, kiesik, már leáll az egész gépezet. Márpedig a holokauszt gépezete olajozottan működött, hála az olyan lelkes „csavaroknak” is, mint Eichmann.
Ha Hausner hajlandó lett volna legalább belenézni a már Nürnbergben a náci háborús főbűnösök peréhez összegyűjtött rengeteg holokauszt tárgyú dokumentumba vagy az amerikai katonai bíróságok előtt lezajlott 13 nagy perbe, amelyekben 1945–1948 között Nyugat-Németországban NSDAP-vezetők, katonatisztek, iparbárók, jogászok, bírák és orvosok voltak a vádlottak, akkor meg tudta volna cáfolni Eichmannt. Ha nem arra törekszik, hogy egy nagy történelmi-politikai perben főleg és elsősorban szemtanúkkal, a túlélők szavaival mutassa be a holokauszt borzalmait, akkor talán könnyebb dolga lett volna. Elég lett volna, ha néhány részletet idéz abból a beszélgetésből, amit Eichmann 1956 és 1959 között folytatott Willem Sassen holland neonáci újságíróval. Akár azokat, amelyek még 1960 végén a Life magazinban megjelentek. De a holokausztot túlélő magyar szemtanúk sora is igazolhatta volna, hogy Eichmann elszánt, meggyőződéses, lelkes, antiszemita náci volt, akit boldoggá tett, hogy ilyen sok zsidó lemészárlásában, elpusztításában vehetett részt, és csak azt sajnálta, hogy nem sikerült neki és munkatársainak még többet legyilkolni. A film egyik drámai része, amikor a lágerekben talált hullahegyeket, az élőhalott, csontvázzá soványodott túlélőkről készült filmrészleteket mutatnak be. Eichmann, ezt látjuk, nyugodtan, közömbösen nézi az egészet. Később, de még ugyanezen a napon megkérdezték tőle, mit szól a látottakhoz. Ekkor is csak arra panaszkodott, hogy civilben kell a perében részt vennie, nem engedték meg neki, hogy újra felhúzza SS-alezredesi egyenruháját.
Amiről nem szól ez a film, ami kimaradt, az az izraeli valóság 1961 előtt. Ekkor kétmillió zsidó élt Izraelben, közülük mintegy félmillióan voltak a holokauszt túlélői.Nemcsak hogy nem akarták meghallgatni az ő „jammerolásaikat” (siránkozásaikat, nyavalygásaikat), hanem ellenségesen, gúnyosan, hitetlenkedve fogadták őket új hazájukban az „őshonos”, régi, még az 1930-as évek előtt bevándorolt cionisták. Amikor szenvedéseikről, elpusztított rokonaikról, barátaikról próbáltak „mesélni”, hamar megkaphatták a kérdést: miért nem emigráltatok, mint mi, időben? Miért nem lettetek cionisták, miért nem hallgattatok a cionistákra? Amikor a lágerekről, a gettókról, a tömegsírokba lőttekről hallottak, az arabok elleni harcokban, az 1948-as függetlenségi háborúban edzett szabrék megvetően csak azt kérdezték: miért nem álltatok ellen, miért hagytátok magatokat, mint a birkák, a vágóhídra hajtani? A fiatal zsidó államnak hős példaképekre, ellenállókra, zsidó partizánokra volt szüksége, nem gyáva, asszimiláns, csak a holokausztról mesélő túlélőkre. Szenes Hannát, a bátor ejtőernyőst, akit a magyar határ átlépése után azonnal elfogtak, majd a nyilasok kivégezték, katonai pompával temették újra Izraelben. Cionista harcostársát, Kasztner Rezsőt máig sokan és mélységesen igazságtalanul Eichmann-nal való kollaborálással vádolják, pedig ő több ezer ember életét mentette meg ügyes tárgyalási taktikával.
1961-ben Hausnernek nagyon kevés ideje volt az Eichmann-perre felkészülni. Holokauszt-szakirodalom akkoriban még nem létezett, de a főügyészt amúgy is csak a túlélők érdekelték. Úgy válogatta ki őket, hogy lehetőleg minden országból, ahová csak a nácik és kollaboránsaik népirtásuk során eljutottak, legyen legalább egy-két túlélő szemtanú. A varsói és a vilnai gettólázadók drámai vallomásait azóta is tanítják, idézik az izraeli iskolákban. A filmben csak néhány tanúvallomásból látunk részleteket, de akkor főleg a nagy amerikai kereskedelmi csatornáknak bőven volt napi filmanyaguk. A CBS-nél Walter Cronkite és Winston Burdett kommentálta naponta a látottakat. Az ABC vasárnaponként egyórás összefoglalót sugárzott, és hétfőtől péntekig minden délután 6.30-tól 7-ig adta le a legfrissebb tudósításokat. Nem kis feladatot kellett Hurwitznak és mintegy két tucat munkatársának megoldani. Naponta egy-egy órás vágott anyagot készítettek, ezekért 50 000 dollárt kaptak. Szerződésük értelmében a költségeiken kívül minden fillért egy izraeli segélyalapba kellett befizetniük. A délelőtti és délutáni tárgyalásról készített tekercseket a Jeruzsálemtől kb. másfél órás autóútra lévő lodi (ma: Ben Gurion) repülőtérre vitték, és a nagy légitársaságok gépei repítették a tekercseket Párizsba, Berlinbe, Londonba, New Yorkba. Csak egyetlenegyszer nem jutottak el a tekercsek időben Amerikába. A légitársaságok példásan együtt tudtak működni az izraeli hatóságokkal és a CCBC-vel is.
Európa- és Amerika-szerte akkor kezdődött a holokauszt mint „nagy történet”megismerése, tudományos és népszerűsítő feldolgozása. A Beit Ha’Am (Népszínház) 756 főt befogadó nagytermében, ahol a per zajlott, 474 újságírónak adtak helyet. Izraelben ekkor még nem volt tévé, de 570 fő számára egy közeli épületben zárt láncú tévéadást biztosítottak. A külföldi csatornák riporterei sorozatosan készítettek beszélgetéseket az „utca emberével” Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Európa számos országában. Megszólaltattak történészeket, a nürnbergi per veterán jogászait és más szakértőket. Helyszíni riportokban szerepeltek túlélők és beszéltek arról, min mentek keresztül Auschwitzban, Bergen-Belsenben, Dachauban. A nácizmusról, Hitlerről, Joseph Mengeléről és más náci tömeggyilkosokról főműsoridőben sugároztak beszélgetéseket, elemzéseket, dokumentumfilmeket.
Nem csupán az izraeliek, a nagyvilág is csak ekkor kezdte megérteni, felfogni, mi történt és hogyan történt a zsidókkal a második világháború idején. 1945-ben voltak zsidók, akiket „szabonimnak”, „szappanosoknak” csúfoltak, amikor szenvedéseikről beszéltek. Még az első világháború idején terjesztették azt a rémmesét, hogy a németek ellenségeikből szappant főznek. Ugyanezt a hazugságot stílszerűen szólva „újrafőzték”, felmelegítették a második világháború idején. A nürnbergi per vádiratában már leírták, a perben elhangzott, hogy „konzervatív becslés” szerint 9,6 millió zsidó közül körülbelül 5,7 milliót a nácik és cinkosaik legyilkoltak. Most, az Eichmann-per során a világ rádöbbent, hogy az áldozatoknak volt nevük, sorsuk, végzetük, és rokonaik, barátaik, ismerőseik köztünk élnek. Soha többé nem csúfolták a holokauszt túlélőit „szappanosoknak”.
A szerző történész
A szöveg a film díszbemutatóján, augusztus 26-án az Urániában elhangzott bevezető előadás szerkesztett változata.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
