Napokat lehet vitatkozni arról, hogy mi a fene lesz Európával, mik a felsőbb politikai erők céljai, hány terrorista bújt rongyos álruhába, és miért pont most indult el ennyi ember. Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy ahol lehet, segíteni kell. Tudatosan gondolkodni, megszeretni és vállalni a felelősséget, amivel igenis egyéni szinten rendelkezem a társadalom egésze felé. Abból indulok ki, amit Berlinben megtanultam. Berlin remek hely, de az integrálódás és egy másik élet felépítése többéves, kemény folyamat. Ez csak azért fontos, hogy ne lehessen rám ütni a „nyugaton kolbászból van a kerítés” tévhit pecsétjét, bár ott szerencsére nincs semmiféle kerítés. Szépen eljutottunk 2015-re oda, hogy ne a hungarikumokból emelt falak említése legyen a legpozitívabb jelző.
Berlinben szinte hetente bele lehet futni spontán tüntetésekbe. Teljesen hétköznapi dolog, hogy az összeverbuválódott emberek körülvesznek egy hirtelen menekülttáborrá avanzsált iskolát, és szolidaritást vállalva, napokon át, agressziómentesen, ám határozottan véleményt nyilvánítva a rendőrgyűrű közepén skandálnak. Lehet, hogy nem vonulnak be a történelembe, de tartósan jelen vannak a város életében. Aki nem ért valamivel egyet, kimegy az utcára, nem kérdés. Az idei színházi fesztivál minden egyes előadása után kijött az adott igazgató a színpadra és megkérte a nézőket, amennyiben telik rá, adakozzanak a kijáratnál új menekülttáborok építésére, mivel nem tartják megfelelőnek Berlin menekültpolitikáját. A lényeg az aktivitás, a láthatóvá tétel, a szűk körökből való kitörés.
Az érdekel a legjobban, hogyan tudnám a saját társadalmamba átültetni azt a pozitív hatást, amelyet egy idegen kultúra cselekvőképessége gyakorolt rám. A társadalom megváltoztatása is egyéni szinten, majd az összefogás, a humanitás által indulhat el. Csak és kizárólag. Amíg Magyarországon éltem, úgy gondoltam, liberális, normálisan gondolkodó, kedves ember vagyok. Ki kellett ábrándítanom magam. 2011-ben, mikor még csak alig pár napja tartózkodtam kint, rájöttem, hogy kizárólag a pesti utcákon, boltokban, hivatalokban, buszokon tapasztalt ordenárésághoz képest vagyok az, aminek véltem magam. Egyébként kurvára nem.
Csúnyán néztem az utcán valami nőre, már fogalmam sincs, mit csinált, talán majdnem meglökött. Nagyot döftem a tekintetemmel, ő pedig visszamosolygott. Rettentően elszégyelltem magam. Egészséges, kedves és felnőtt reakciók tömkelege döbbentett rá első körben, mennyit kell még fejlődnöm. A tanultakat elkezdtem Budapesten is alkalmazni. Egyszerűen csak megértettem, hogy a megalázás, a diszkrimináció, a gyors feszültséglevezetés, a hatalommal való visszaélés nyilai nem nekem szólnak. Úgy véltem, ha naponta pár embert ki tudok oldani egy humánus gesztussal, talán már kicsit máshogy fog viselkedni a következővel.
Korábban a magyar kultúrával járó kisebbségérzet és gyors összeroskadás lehetetlenné tette, hogy ne csak a közösségi oldalakon pampogjak, hanem merjek tenni is valamit. Hogy elhiggyem, fontos a véleményem és hathatok a társadalomra akkor is, ha a megvezetettség, sötétség és ostobaság mértéke elkeserítő. Naivitás lenne azt hinni, hogy egy ilyen kis monológgal a gyűlölködő, golyózáport váró és Hitlert feltámasztani vágyó emberekre is hathatnék, de feladni nem fogom.
Nézzünk mélyen magunkba: biztos, hogy az utcán, a hétköznapi szituációkban is felnőttek, egyenesek és segítőkészek vagyunk? Mentesek a személyeskedéstől? A gáncsolástól? Az ítélkezéstől? Nem vagyunk irigyek? Nem csalunk? Nem mismásolunk? Nem vagyunk kicsinyesek? És kishitűek? Hiszünk? Feladjuk? Összefogunk? Változtatunk? Kétségbeejtő, hogy az utóbbi években oly sok, a passzivitásból végre valamennyire kitörő embert megmozdító tüntetések kapcsán szinte mindig a gyermekpozícióban stagnáló, új messiást, új apukát, új királyt várók szintjén rekedünk. Fontos lenne olyan cselekvő, nagyobb publicitással rendelkező közösségek létrehozása, amelyek hétköznapi szinten tudnának hatni a nem kizárólag értelmiségi közönséget bevonzó fórumokra.
Itt persze könnyen el is akadok, mert kicsi vagyok, egyedül vagyok, beavászkodott a Klik az iskolákba, féltjük magunkat, nincsen lóvém, dolgozni kell, úgyis nyer a Jobbik, szarjunk az egészre, húzzunk el, de ha elhúzunk, ki viszi át a szerelmet?
Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete lett, csontig, velőig hat át a rémület – hogyha a szomszéd háza felgyullad, a lakosság fele odaül a tűzhöz melegedni, és nem hívja a 105-öt – ha nincs tudatos és fentről is támogatott traumafeldolgozás és elszámolás; ha mindig másra mutogatunk; ha a lakosság fele még mindig egy kilencvenöt évvel ezelőtti országhatár-csorbításon fröcsög, mert ha kicsi a pöcsöd, legalább a verdád legyen óriási – ha nem vállalom a felelősséget saját magamért; ha az apák bűnéért még mindig kussban lakolok – hányan gondolják halálosan komolyan, hogy a terroristák által megszállt apaországokból az életükért menekülő szülöttek születésük földrajzi okán eredendően bűnösök, hogy miért elfogadható, sőt pozitív a mondat, hogy nem politizálok – miért szimpátia alapján választunk kiskirályokat; milyen fórumon kell ahhoz felszólalni, hogy eredménye is legyen? A saját faszán búsuló mitől lesz saját szavát hallató?
Köpök rá, hogy meddig ér a takaró, nyújtózkodj ki alóla, vidd le a Keletibe, és ha nem tudod, hogy nem esznek disznóhúst, nézz utána, szeretik-e, és ha valaki cigányozik vagy zsidózik a buszon, ne a fészbukon pampogj utána, bár az is fontos, tudom, hanem állj fel és szólj akkor is, ha nem követ senki, statuálj példát.
Szerintem ennyi. Kicsi vagyok, székre állok, egyedül vagyok, bekakálok, én vagyok a kutyaszar az utcán, a fekete karika a szemek alatt, az öltönybe csomagolt felnőtt, aki fejben gyermek, ha kinyitom a számat, jól megvernek, várom, hogy felébredjen a magyarok istene, aki egy maga építette házban lakik a hegy tetején vagy a Duna alján egy sármos habfiúval, aki nem épp hablány, és lássuk be, tisztelt polgártársaim, szarik a fejünkre. Persze mondhatnám, hogy menjünk be, keltsük fel, vágjon már rendet, adjon kegyelmet, de szerintem inkább mi keljünk fel, nyissuk ki a kis szánkat, gondolkodjunk és mutassuk meg egymásnak, hogy bár a szembeszél köp szemen és mocskos kéz mos kezet, felvesszük a kesztyűt. Mert együtt mindent lehet.
A Színházak éjszakáján az Átrium Film-Színházban, a „Menekülök velük én is” esten elmondott szöveg rövidített, szerkesztett változata.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
