Működésük alapja az a hit lett, hogy a politikát helyettesíti a jelenlét a nyilvánosságban. Hogy az igazságot fel lehet cserélni sajtótájékoztatóra. Kész közéleti tréfa, hogy egyesek még mindig ott tartanak: lenni annyi, mint szerepelni a tévében és az újságban.
Idehaza konkrétan viccé vált „az emberek” fordulat, miközben elvileg egy politikai közösségben semmit sem kellene komolyabban venni, mint azokat a közléseket, amelyek úgy kezdődnek: az emberek. Igaz, arra, hogy poénná tették őket a fokozhatatlan cinizmussal kitűnő politikusok, az érintettek igyekeznek méltóképp reagálni. Amikor csak tehetik, üzennek. Méghozzá azt: húzzatok innen! Hogy eddig eufemizáljuk a takarodjatok!-at.
Ez a jelenség nem hungarikum. Látjuk, ahogyan előretör Franciaországban a Nemzeti Front a szélsőjobboldalról, miként azt is, ahogyan megérkezik a Sziriza Görögországban és a Podemos Spanyolországban a radikális baloldalról. Itt vannak már a létező rendszerrel szemben felálló erők, amelyek nem fogadják el a kilencvenes évek liberális konszenzusát. Mögöttük menetelnek a fiatalok tömegei, akik küzdenek a kilátástalansággal. Mert most épp belefulladnak a munkanélküliségbe, belerokkannak a tehetetlenségbe, amit az okoz, hogy a társadalmi viszonyok megmerevedtek.
A kulturális tőke megoszlása még szélsőségesebben egyenlőtlen, mint a vagyoné.
Mivel nincs remény, van düh.
Keresik azokat, akik a nyelvükön szólalnak meg, miközben el merik gondolni, hogy lehet más. Egyáltalán: beszélnek olyasmiről, amiről az elit szerint nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes. Idehaza nem volt szükségszerű, hogy a rendszerkritikus alternatíva a szélsőjobboldalról érkezzen. Az LMP és a Jobbik egyszerre jelent meg a törvényhozásban. Nagy meccs lehetett volna köztük azért, hogy meggyőzzék igazukról azokat, akik nem kérnek többé az MSZP-ből, a Gyurcsány Ferenc vezette DK-ból vagy éppen a Fideszből.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
De nem volt itt rangadó, a Jobbik tükörsimán nyerte e párharcot. Nem függetlenül attól, hogy az úgynevezett balliberális közeg képtelen volt elfogadni: ki lehet próbálni mást, lehet mondani mást, lehet újat és máshogy gondolni. Aztán a bunkerből most ki lehet pillantani, mert itt van a Jobbik. Itt volt persze eddig is, csak kényelmesebb volt elfordulni, mint elfogadni: a Jobbik politizál. Jelentkezett például olyan innovációval, mint amilyen a Magyar Gárda. Hogy milyen visszataszító volt annak létezése és tevékenysége, az már irreleváns.
Mert segített a cél elérésében: a Jobbik megvetette a lábát a válságrégiókban, minek köszönhetően építkezhetett tovább. Most pedig már a Nyugat-Dunántúlon nyert egyéni körzetet, miközben Vona Gábor arról beszél, rasszistának nincs helye a pártban, s fekete mellény helyett cuki kutyusokkal pózol a Facebookon. A párt
egyfolytában tanul, és sokkal gyorsabban alkalmazkodik, mint ellenfelei. Akik pedig úgy gondolják, hogy a múltat nem lehet eltörölni, azoknak intő példa lehet Orbán Viktor, aki sokkal nagyobb utat tett meg, amikor a liberális internacionálétól eljutott az illiberalizmus tanításáig.
Mind többen díjazzák a Jobbikot, mert politizál, miközben mások még mindig társadalomtervezési szimpóziumokat tartanak, s oktatják az országműködtetés egyetlen helyes formáját. Még mindig azt várják: a választók felismerik végre az igazságot, s hátat fordítanak a butuska populistáknak. Nem érzékelik a valóságot. Humorfesztiválra kellene jelentkezni azokkal az értelmezésekkel, amelyek szerint G. Fodor Gábor Magyar Narancsnak adott interjúja közrejátszott a veszprémi választás eredményében.
Tényleg komolyan gondolja valaki, hogy Olaszfaluban általános ismertségnek örvend a politikai gondolkodó? Tényleg elhiszi valaki, hogy ha ismerik is, érdekli őket, mit mond a polgári Magyarországról? Tényleg azt gondolja valaki, hogy ez a fő problémájuk? Hogy most aztán folytassuk is a sztorit, mert újabban meg arról regélnek, hogy Gyurcsány Ferencnek a Figyelő-interjúban Simicskáról és Puchról közzétett gondolatai alapvetően befolyásolták a halimbaiak döntését. Meghökkentő, hogy a központ lakói mennyire nem akarják ismerni a periféria világát.
Az pedig legalább ennyire értelmezhetetlen, hogy a pártok – amint felismerték a nyilvánosság szerkezetváltozását – elhagyták a kis közösségeket, az ügyeket, a kapcsolatokat. Pedig a politikát nem lehet digitalizálni. A Jobbik – legendás internetes munkája mellett – a választókkal, nem ellenükben építkezik. Két kollégánk jött haza úgy a tapolcai körzetből, hogy azt látta,
a helyiek a Jobbikban bíznak, neki hisznek, vele vannak.
A tapolcai kórház ügye maga a parabola. Már csak azért is, mert a győztes Rig Lajos az intézmény védelmében szerveződő mozgalom emblematikus alakja volt. A balliberálisok között látványos értetlenség kíséri, hogy a helyiek nem értik: nem racionális fenntartani a helyi kórházat,mert a közeli Ajkán működik egy intézmény. A magasabb rendű ráció nevében értetlenkednek. Mintha a lokális érdek nem lehetne racionális.
Miért ne gondolhatná egy terhes tapolcai nő, hogy Tapolcán szeretne szülni? Miért ne hihetné, hogy jár neki az, ami a szomszédos városban élőnek? Miért őrültség azt gondolnia, hogy hozzáférhet alapvető egészségügyi ellátáshoz otthonában? Miért ne gondolhatná, hogy rossz hatással van városa jövőjére a leépülés? Miért ne mondhatná, hogy ha spórolni kell, akkor zárják be inkább az Operát? Miért kizárt, hogy szerinte a magaskultúra szimbóluma kisebb haszonnal jár, mint egy kórház fenntartása?
|
Fotó: Földi Imre / Népszabadság
|
A centrumból nem lehet érzékelni a közbiztonság sokkját, a dolgozói szegénység tragikumát. E problémák mellett lehet akármekkora a kormánygyűlölet, a baloldal nem tud áttörni, mert régi. A baloldali közeget uraló pártok brandjei nem működnek a szélesebb közönség körében. A logók és a tegnap hősei egyaránt akadályozzák az áttörést. Alig beszél valaki arról, hogy a fiatalok között nem létezik a baloldal. Egyszerűen nincs. Ez pedig öngerjesztő folyamat, mert ahogy a Jobbik változik, s válik egyre népszerűbbé, mind vonzóbb lesz a tehetség számára.
Friss és erős, és egyelőre őrzi mozgalomjellegét: érzelmekről szól. Akkor, amikor a baloldalhoz nem fűződik semmilyen érzelmi viszony. Témája, nyelve, története ezt ellehetetleníti. Az úgynevezett balliberálisok többet beszélnek fiskális fegyelemről, mint a magyar álomról. Konstrukciókhoz, szerkezetekhez, építményekhez ragaszkodnak. Az interpellációért többször tüntettek, mint iskolabezárások ellen.
Nincs miért azonosulni vele.
Ez már csak azért is furcsa, mert az élménytársadalom korában képzelik el az érzelmektől mentes döntést. Olyan mértékű racionalitást feltételeznek a választókról, amilyen szerencsére nincs.
Nem lehet kiirtani az emocionális részt az életből, így a politikából sem. Az pedig egyébként is mulattató, hogy az alapvetően giccses történetet mesélő baloldali eszme vált – rossz kezekben – normatívvá. Lehet ugyanis újra kinevetni, karikírozni, lenézni a „magyar álmot”, de a kevesebb mémet gyártó, viszont több műszakban talpalók számára erről szólnak a mindennapok. A lehet más reményéről.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Ezért hoznak sokszor irracionálisnak tetsző döntéseket, s ezért nem értik a nagy strukturális reformokat. Mert nekik mindig holnapra ígérnek, s cserébe azt kérik, ma veszítsenek. Pedig a baloldal nem azért küzdött az általános és egyenlő választójogért, hogy aztán komplett hülyeként azonosítsa azokat, akik nem értik meg. Hanem azért, hogy felemelje őket. Mert akkor értette, miről szól a küldetése.
Ma úgy néz ki, a Jobbiknak többen hiszik el, hogy érti őket. És addig nem lesz újra baloldal, amíg nem lesznek sokan, akik megértik: közösségről közösségre kell menni az igazságért. Amíg meg nem értik a baloldalon: baloldalinak kell lenni.
