galéria megtekintése

Egyszer még…

7 komment

Mészáros Tamás

Volt egy nővér, aki hitt az összefogásban és abban, hogy a „magyar beteg megérdemli a tisztességes, becsületes betegellátást, ami ma nincsen Magyarországon – ezt Sándor Mária írta e hónap elején a Facebook-oldalán, s egyszersmind bejelentette, hogy egy év elteltével feladja a küzdelmet, amelyet az egészségügyért és kivált a nővérekért, munkatársaiért folytatott. Hozzátette: szégyelli, hogy olyan országban kell élnie, amelyben mindenki látja mindazt a kiszolgáltatottságot, megalázottságot és reménytelenséget, amelyet az ápolónők nap mint nap megszenvednek, miközben azok a kórházvezetők, akik tehetnének valamit, „csak hallgatnak, és kiszolgálják a jelen politikai rendszert, mert nem akarják a jól fizető állásukat elveszteni”.

Ő, a fekete ruhás nővér pedig most azt mondja: megbukott. Elfáradt – és ezért elnézést kér. „Megtaláltok, ha segíthetek, de elöl menni már nem tudok. Túl sokat vesztettem.” Ugyanakkor leírja a saját történetének megértéséhez talán mindennél fontosabb mondatot is: „Ott leszek mindenhol, ahol Magyarország a szabadságharcát vívja a rajta uralkodó gonosz felett.” Ez a kissé fellengzős vagy mondjuk inkább: patetikus megfogalmazás egy csalódottsága ellenére is tettre kész mozgalmáré, olyan emberé, aki ugyan nem akar többé társai élére állni, akinek nincs már ereje ahhoz, hogy egyedül vegye vállára kollégái gondjait, hogy tovább szervezkedjen, szónokoljon, tüntessen, de az utóbbi egy évben – miközben valójában magára maradt – megértett valami lényegeset. Azt, hogy nem elég a hivatástudatával kiállni a szakmai teljesítmény megbecsüléséért, s nem elég az összeomlóban lévő egészségügyi ellátórendszer megmentéséért harcolni. Felismerte: „akkora baj van, hogy a kórházigazgatóknak nem csöndben kellene kiszolgálniuk a rendszert”, amelyről mindenki tudja, hogy nem működik, hanem szembe kellene száll­niuk a kormányzattal. Ha ezek a vezető beosztású orvosok nem állnak mellé, „még mit tehetnék?” – kérdi Mária nővér. „Csináljak forradalmat?”

Szónoki kérdései arra vallanak, már tudja, hogy amit a saját fellépésétől és a vele kezdetben szolidáris, mögötte felsorakozó nővérek nyomásgyakorlásától remélt, legfőképp azért nem érhette el, mert a megreformálni kívánt rendszerben túl sok az ellenérdekelt szereplő. Az orvos­arisztokrácia többségének kollaborálása vagy passzivitása legalább két okra vezethető vissza. Először is csak­ugyan féltik a pozíciójukat, tartanak a kormányzati megtorlástól – amelyet persze kivédhetnének, ha kellő számban és egységesen lépnének fel úgy a saját, mint a betegeik érdeké­ben. Egységről azonban szó sem lehet, mégpedig az orvostársadalom politikai megosztottsága miatt. Az úgymond konzervatív gondolkodásúak, akik jobbára kormánypártiak,­ ódzkodnak még a szakmai protestálástól is. Konzervatív világképükbe belefér, hogy inkább szabályt szegve többször is operálnak a jól-­rosszul újrasterilizált, egyszer használatos műszerekkel, mintsem hangos többletfinanszírozási követeléseikkel az ellenzék, horribile dictu a baloldal, sőt a liberálisok malmára hajtsák a vizet.

 

Hasonlóképp konformisták a szakszervezeti vezetők és a kamarák hangadói, de még a kórházi rezidensek egyébként agilis szövetsége sem támogatta komolyan a szakápolókat. Ezt az enyhén szólva tartózkodó viselkedést egyrészt a személyes restség, nagyobbrészt azonban a szervezeti taktikázás határozza meg. Sándor Mária túlságosan radikális ezeknek a tisztségviselőknek. Egész magatartása, retorikai bátorsága és plebejus tisztessége olyan mintát ad a szakmai érdekvédelemből élő – és jól megélő – kádereknek, amit azok a legkevésbé sem óhajtanak követni. Mária nővér kényelmetlenné vált a számukra, mert nem törekedett mindenáron békés együttélésre a hatalommal. Lázított, ahelyett, hogy megalkudott volna, beérve látszatengedményekkel. A felkent érdekképviseletek szemében ő az egészségügy Jeanne d’Arcja, kontrollálhatatlan partizán, aki a kormányzattal csak tessék-lássék megvívott, sehová sem vezető langyos csatározások helyett egyértelmű győzelmet akart aratni. Érzékelhető béremelésért, méltó bánásmódért, folyamatos eszközfejlesztésért és épületrekonstrukcióért harcolt.

Marabu rajza

Eleinte megejtő naivitással. Azt hitte, csak hangot kell adnia a felgyülemlett panaszoknak, elég csak felvilágosítania a nagyurakat „ott fent” arról, mi folyik alant, a leromlott, működésképtelen gyógyító intézményekben, és ha az ország vezetői végre megismerik a valóságot, legott orvosolják a bajokat. Mária az egyszeri leány jóhiszeműségével bízott államtitkárban, miniszterben, kormányfőben – mindenkiben, akinek az ő meggyőződése szerint elsődleges kötelessége volna rendbe tenni a magyar egészségügyet. Némi időbe tellett, míg ráébredt, hogy akiket oly nagy odaadással próbál felvilágosítani, tökéletesen tisztában vannak a helyzettel; csakhogy az úgynevezett politikai prioritásaik között nem szerepel az ellátórendszer konszolidálása. Legfeljebb toldozgatásra-foldozgatásra szánnak némi pénzt, nem rendszerszintű reformra.

Sándor Mária lassan, de annál keserűbben volt kénytelen felfogni, hogy már nem elég a „szakmázás” – itt a politikai ellenállás ideje. Mert nem az a probléma, hogy nincs költségvetési fedezete a jogos követeléseknek, hanem az, hogy a szükséges forrásokat másra használják fel. Vagyis hamis a rezsim értékrendje, társadalompolitikája, kommunikációja. Tehát magát a kormányzati rendszert kell elvetni.

De épp ez a logika vezette a fekete ruhás nővért arra, hogy feladja a maga küzdelmét, ha nem számíthat kitartó társakra, mi több: egy elszánt társadalomra. A magány bénító hatalmát az utóbbi években megmutatta már jó néhány civil aktivista egyéni sorsa; alighanem szükségszerű kiábrándultságuk és visszavonulásuk. Sándor Mária most mégis azt reméli, április 15-én az orvosok és a nővérek majd feketébe öltöznek a kórházakban, így demonstrálva, hogy az ő példája mégsem volt hiábavaló. Meglátjuk. Mindenesetre már vannak jelei annak, hogy egyes csoportok szolidaritást vállalnak vele.

Mert tudják: Mária nővérnek nincs mit szégyellnie. Megtette, amit vállalt. Legalább ideig-óráig sikerült felráznia társnőit, és vezette őket, amíg követték. Erőt adott a tiltakozó pedagógusoknak is, akikkel együtt lépett színpadra, hogy odahívjon mindenkit; a nővéreket, az orvosokat, a köztisztviselőket és a munkásokat. Széles összefogást remélt, azt hitte, hogy követi a megalázottak és kisemmizettek, a minden rendű-rangú demokraták akkora sokasága, amely előtt már meghátrál a hatalom. Aztán meg kellett tapasztalnia, hogy ez a kritikus tömeg még várat magára. Hogy még nem jött el az ő országa – nem lépett elő annyi sándormária, amennyi elég volna a győzelemhez. Mégsem szenvedett személyes vereséget. Őt nem alázhatták meg, rajta nem ejthettek foltot, tőle nem vehették el a hitelét. Inkább kitértek előle, és rábízták a múló időre, hogy kifáradjon a meddő áldozatban.

Ám az idők és a körülmények változnak. Mária nővérre egyszer még szükségük lesz azoknak, akik nem felejtik el.

A szerző újságíró

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.