Az ellenfél elhallgattatásának bevett eszközévé vált (kivált a politikai életben) a „leelmebetegezés”. Ami tulajdonképpen nem fajsúlyosabb, mint egy gyermeki falfirka: „Peti hüje!” Az ilyen beszólások következtében még senki ellen nem indult orvosszakértői vizsgálat. Az viszont már az emberi méltóság sárba tiprása, ha olyasvalakit elmebetegeznek le, akit kezeltek vagy kezelnek a pszichiátrián. Ez olyan, mintha egy féllábú polgárt közösítenénk ki azzal, hogy „hallgasson, maga nyomorék”!
Talán jobb is lenne, eredményesebb is lenne, ha mi, pszichiátriaviseltek együtt képviselnénk mindenki ügyét, akit vallási, etnikai hovatartozás, egészségi állapot, társadalmi osztályhoz, csoporthoz tartozás, foglalkozás stb. alapján stigmatizálnak. Korábban is munkálkodtunk nem kevesen a pszichiátriai kezelésben részesültek és a társadalom közötti szakadék áthidalásán, ám törekvéseink többnyire nélkülözték az univerzalitást.
Szerintem erőt (nem agresszivitást!) is kell mutatnunk, ugyanis a közvéleményből visszatetszést vált ki, ha folyton elesettségünket jelenítjük meg. Sajátosságaink, sorsjellegzetességeink személyes vállalása több rokonszenvet váltana ki és hatékonyabb lenne.
